Annyira csodálatos érzés, amikor egy lemezt feltéve már az első szám első percével világossá válik, hogy egy baromi izgalmas hullámvasút-menetre fizettünk be. Az örmény testvérpár alkotta „freak dance punk” duo Playground című lemeze pont ilyen. Mire pedig megérkezünk a harmadik-negyedik szerzeményhez, már az is tuti, hogy a lemez nem csak megtáncoltat majd, de kicsit meg is bolygatja kényelmes kis világunkat, ahol mindent igyekszünk felcímkézni, besorolni, és mindenkivel szemben állandó elvárásokat támasztunk. A Wattican Punk Balletet hallgatva – melynek rebellis művészeit az ország fesztiváljainak és underground szórakozóhelyeinek közönsége a Deti Picasso alapítótagjainként ismerheti – azonban csak egyvalamiben lehetünk biztosak: a meglepetés mindent elsöprő erejében.

Mert mi másnak nevezhetnénk azt, amikor az angyalkórust tangó-ritmus töri meg a ‘My Voice’-ban? Vagy amikor a ‘Golden Fish’-ben a kőkemény zúzást édesen cincogó hárfa trillázása ellenpontozza? Még a ‘Requiem 4 You’ – amely tökéletes, klasszikus punk nóta – is tartogat komoly fordulatokat: miután Gaya ellentmondást nem tűrő hangon bejelenti, hogy „This is a requiem for you, hunny-bunny!”, a dal drámai kanyart vesz, és a világ összes létező hangszere felsorakozik, hogy egy szépséges káosszá összeálló gyászmisében elbúcsúztassák azt a bizonyos méznyulat, akinek a dal szól. A világzenei elemekkel ékes ‘We Are Armenians’-t pedig leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mintha összeállna Sex Pistols, és Sebestyén Mártát kérnék fel új énekesüknek. A végső sokkterápia pedig a lemez outroja, amely egy rádióműsor részletével búcsúztatja a nagyérdeműt: a műsorvezető Csajkovszkij-t élteti, mint az „az oroszság lényegét megtestesítő” zeneszerzőt.

A 19. század és a ma Oroszországa közötti különbséget mi sem szemléltethetné jobban, mint hogy mára a Wattican Punk Ballet sokkal reprezentatívabb a témában, mint mondjuk a Csipkerózsika-keringő. Nagy szerencsénk van, hogy Karen és Gaya Arutyunyan már Moszkvában élve is megtapasztalták, hogy egy – a saját művészetét illetően kompromisszumokra nem hajlandó – művész élete nem fenékig tejfel, másként már el is veszítettük volna őket. Amikor tavaly Orbán barátunk potom hárommillárd euróért cserébe hazaengedte Azerbajdzsánba az örmény diáktársát brutálisan lemészároló baltás gyilkost, valószínűleg az Arutyunyan-tesók is elmerengtek rajta, hogy jó helyen kötöttek-e ki. Ám a punk szubkultúra definíciója szerint mindig is dacolt az aktuális rendszerrel, és minél több akadályba ütközött, annál izgalmasabbá, szabadabbá és inspiratívabbá vált. A WPB-jelenség ráadásul nem üres polgárpukkasztással, hanem bátor és játékos zenei innovációval teszi mindezt.