Idestova tíz éve végérvényesen a hiphop lett a magyar mainstream kultúra központi műfaja. Elég csak ránézni a YouTube-lejátszásokra vagy arra, hogyan töltik meg a műfajból érkező előadók újra és újra az MVM Dome-ot, a Papp Lászlót vagy a Budapest Parkot. A magyar könnyűzene ma már alapvetően rapnyelvben gondolkodik. A műfaj esztétikája rég átszivárgott a teljes popkultúrába. A mainstream ma már punchline-okban kommunikál, karakterekben gondolkodik, producerek köré szerveződik, és ugyanúgy épít az azonnali idézhetőségre, mint a folyamatos önmitologizálásra. Ennek a korszaknak a három megkerülhetetlen alakja van, Beton.Hofi, Pogány Induló és Co Lee. Közülük viszont Co Lee a legérzékenyebb a körülötte keletkező kulturális vákuumokra. Nem egyszerűen alkalmazkodik a hazai rap folyamatos alakulásához, hanem ösztönösen tölti ki azokat az üres tereket, amelyeket a műfaj újra és újra maga után hagy.

Míg a legtöbb rapper idővel saját karakterének leegyszerűsített változatává merevedik, addig Co Lee mintha tudatosan menekülne az állandó identitás elől. A Halász Kolos köré épülő szerzői univerzum nem stabil személyiséget közvetít, hanem folyamatos mozgást. Ugyanaz a hang beszél, de mindig más karakter szája mozog. 

Ebben kulcsszerepe van annak is, hogy Co Lee-nél a producer sosem puszta háttérember, hanem identitásformáló társ. Doór Matyival az A Program egy könnyedebb, szinte hedonista oldalát mutatta meg, Kapitány Mátéval a GADARA az immanens és absztraktabb spirituális rétegek kóstolgatja, Blaize-zel kötött frigyéből pedig megszületett a sűrűbb és direktebb La Promenade, amely már nemcsak kritikai, hanem intézményes sikert is hozott Fonogram- és Artisjus-díj formájában.

Az AIR2 ebből a szempontból különösen érdekes lemez, mert egyszerre hat összegzésnek és visszalépésnek a gyökerekhez. Az első AIR idején az akkor még angolul megszólaló Kolos és a Blunt Shelter köréhez tartozó Don C inkább két ígéretes underground figura benyomását keltették, mintsem egy kész esztétikai világ középpontját. A füstös, lebegő lo-fi textúrákra épülő AIR a járványidőszak alatt felgyülemlett szorongást és izolációt hivatott kivezetni magukból.

Az AIR2 munkálatai már 2022-ben, a Cirque de L’Homme, a LA PROMENADE és a GADARA felvételeivel párhuzamosan elkezdődtek, emiatt pedig bizonyos értelemben egy teljes alkotói korszak lenyomatává vált. Csakhogy amíg ezek a projektek sokszor földközelibbnek és személyesebbnek hatottak, addig az AIR2 újra a felhők közé emelkedik. Itt ismét előtérbe kerülnek az asszociatív, széteső nyelvi képek – például: „színre lép,/ bakancs alatt a dekk”, vagy amikor egyetlen képbe sűrűsödnek a képek, mint egy elmosódó filmes beállítás: „apró réten gyermekek fekszenek, / felhők kopnak és jönnek még.”

Co Lee egyre gyakrabban enged meg olyan gesztusokat, amelyek már nem pusztán esztétikaiak, hanem akár konfrontatívak is. Egyes sorokban felsejlik valamiféle rendszerkritikus hang, de ezek inkább feszültségként vannak jelen, mintsem konkrét témaként: „úgy táncol, ahogy húzzák, óvakodj, / free Magyarország, kurvák sorakozz”. Jól jelzi ennek az iránynak az élét, hogy végül a SEHONNAI című dal a Puzsér Róberték által szervezett rendszerbontó nagykoncert programjába is bekerült.

Van egy pont egy előadó pályáján, amikor már nem az a kérdés, hogy képes-e még jó dalokat írni, hanem az, hogy mit kezd azzal a játszótérrel, amit maga köré épített. 

Co Lee most ezen a ponton áll. A 26 számos játékidő egyszerre tűnik monumentálisnak és széttartónak: az atmoszféra végig stabil, valódi csúcspontokat mégis nehéz találni benne. A lemez deklaráltan „maguknak készült”, ami művészileg legitim és sok szempontból felszabadító döntés, fogyasztóként üdvözlendő gesztus, kritikusként viszont óhatatlanul felveti a kérdést, hogy minden részletének van-e valódi funkciója.

Az AIR2 egyik fő problémája, hogy a sűrűség idővel kioltja a kiemelt pillanatok erejét, és lassan elkezdi elértékteleníteni saját momentumait. A lemez annyi lebegő képet, hangulatot és nyelvi gesztust mozgat egyszerre, hogy egy idő után éppen a ritkaság érzete kopik ki belőle.Ezt a folyamatos sodrást leginkább a vendégszereplők képesek megtörni. Az AIR2 ezekben a részekben rövid időre kilép saját párás belső teréből, a közreműködők pedig új dinamikát hoznak a dalokba. Gege, FRANKO vagy Glsch stabilan hozzák, amit kell, de igazán emlékezetesek azok a dalok, amelyek képesek túlnyúlni a saját belső világukon. Ilyen az „Apró rét”, vagy Péterfy Bori közreműködése is: ezeknél rövid időre megbomlik a lemez állandósága. Az AIR2 legerősebb dalai azt mutatják, hogy Co Lee mára olyan alkotói magabiztosságot rendelkezik, ahol szinte bármilyen zenei vagy hangulati irány csípőből jön. 

Erre a magabiztosságra ül rá Don Sea munkája. Az első közös lemezük óta Don C-ből Don Sea-vé avanzsálódott producer hangzása egyszerre idézi a Stones Throw poros, magnószalag-szagú kísérleti hiphopját és The Alchemist fragmentált sampling-logikáját: a minták nem egységes loopokként működnek, hanem sokszor inkább szétszabdalt, emlékszerű hangfoszlányokból összeálló textúraként. Az AIR2 hangzása végig egy zárt, homogén térben mozog. Elmosódó minták, kifakuló vokálok és tompa dobok lüktetése: olyan, mintha egy telefüstölt szobában egy túlmelegedett VHS-kazetta futna a háttérben, miközben Don Sea valahol ebben a térben ülve pakolná egymásra a hangsávokat. Az olyan dalok, mint a „Spandem”, a „Gombostű” és a „Night Vision” mutatják meg leginkább, hogyan ül át ez a magabiztosság a produceri munkába is. 

A kérdés végül nem az, hogy az AIR2 jó vagy kevésbé jó lemez-e a korábbi anyagokhoz képest. Sokkal inkább az, hogy van-e sebessége, de nincs kijelölt iránya. Co Lee és Don Sea tartják a magasságot, de a kerozin véges, az útvonal pedig nincs megjelölve. A mozgás így önmagát igazolja, miközben lassan elmosódik az a különbség, ami még tájékozódási ponttá tehetné a ködben való haladást.

• Co Lee legközelebb a BelFeszten lesz látható, ráadásul ingyen, esemény ITT!

fotók: Kersner Máté