Hol van az az idő, mikor mindenre elszánt fundamentalisták, ha megtudták, hogy Marilyn Manson koncertet ad a szomszéd városban, buzgón tüntetés szervezésébe fogtak?
Az ezredforduló beköszöntével az dalszövegíró/énekes karrierjében is fokozatos fordulat állt be: lassan, de biztosan érdektelenné kezdett válni a szélesebb közönség számára. Letűnését szokás arra fogni, hogy a részben miatta magasabbá vált ingerküszöböt sokkolásra építő marketingfogásaival már nem tudta megugrani, de ez csak féligazság, ami azt feltételezi, hogy népszerűségét pusztán a polgárpukkasztásnak köszönhette, és az kevéssé lényeges, hogy bandájával történetesen milyen zenét játszottak.
Pedig a zenekar legerősebb három lemeze (Antichrist Superstar, Mechaincal Animals, Holy Wood) ma is nagyon ütős hallgatnivaló,
ráadásul az azóta eltelt időben a rockzene tőle függetlenül, nagy általánosságban kiszorult a fősodorból.
A letűnés másik, előbbinél talán markánsabb és kevesebbet emlegetett oka a kreatív kiüresedés volt. Manson már 2003-ban arról énekelt, hogy mindent elmondott, amit akart, nincs miről beszélni. A négy évvel később érkező, következő stúdiólemeze vérben tocsogó romantikájával, személyességével frissnek és meglepőnek tudott hatni az énekestől, de inkább tűnt egyszeri szerencsének, mint tartható irányvonalnak, és ezt a túl sok üresjárattal bíró következő lemezek is igazolták: mindkettő ötlettelen, önismétlő anyag lett, úgy zeneileg, mint szövegileg. Ekkorra már markáns zenészeket sem tudott maga mellé csatarendbe állítani egy stúdióalbum erejéig.
Az utóbbi probléma ezúttal orvosolódott, Manson az eddig leginkább filmzenében utazó Tyler Bates személyében talált alkotótársra. A fickó Zack Snyder házi zeneszerzőjeként vált ismertté, a 300-hoz és a Watchmen filmhez is ő komponálta a melódiákat, de tavaly egy másik híressé vált képregény-feldolgozáshoz,
a Galaxis őrzőihez is ő szolgáltatott aláfestést.
Bates rideg, fémes hangszerelése a lemezen is megmutatkozik, és magától értetődően passzol Manson hangzásvilágához.
Manson gyakori praktikája, hogy egy rocktörténetileg kitüntetett stílust olt be ipari metállal. A Mechanical Animals esetében a glam rockot vette alapul, a Born Villain-nél a poszt-punkból merített, az aktuális lemeznél pedig a blues zenei hagyományokhoz nyúl vissza. A blues felé egyébként már két felemásra sikerült album óta kitartóan kacsintgat, de most először építi egyértelműen e köré egy lemez koncepcióját. És jól teszi, letisztult és szikár hangzásvilágot kap lemeze.
Fő témái nem sokat változtak az évek alatt, még mindig bibliai toposzokból, betoldott szójátékokból, iróniából és dekadenciából gyúrja szövegeit. Változásképp talán visszaszorult az önsajnálat, és az önmitizálás elviselhetőbb mértékűvé vált, illetve a bibliai mellett most más (elsősorban görög) mitológiai utalások is fel-felbukkannak.
A sorok gyakran ismétlődnek, de meglepő módon ez mégsem slágeresebbé, hanem zavarttá és koncentrálttá teszi a számokat,
ráadásul eleve markáns, rekedt hangját kihasználva, hangerejével játszva fokozza az ismétlődések feszültségét. Viszont ez a zene szintjén is megjelenő felfokozott ismétlődés vezet album gyengeségéhez is: hosszú távon picit monotonnak, egyhangúnak tetszik itt-ott.
A legslágeresebb dalok talán a zúzós ‘Deep Six’ – ennek van egy eléggé röhejes videoklippje is –, a ‘Cupid Carries A Gun‘, és a ‘Slave Only Dreams To Be King’, a már említett felfokozást pedig a ‘Warship My Wreck’ űzi legerőteljesebben. A lemezt egy szokásos lemezvégi, komótosabb szerzemény, az ‘Odds Of Even’ zárja.
Manson először adaptálja sikerrel a (bele)fáradtságot, a kiüresedettséget – úgy, hogy közben egy végig energikus anyagot tesz le az asztalra. A Pale Emperor cím így egyszerre szolgál az énekes önmeghatározásaként, és annak jelzéseként, hogy az album egészen finom megoldásai mögött azért mégis ott szunnyad a képesség arra, hogy odacsapjon, ha kell. De a legfontosabb talán, hogy végre frissen, görcs mentesen hat, mintha nem is a kényszer, hanem a kedv szülte volna.
