Mindig izgalmas és nem kevés kockázattal járó vállalkozás olyan zenei projekteket indítani, amelyek egymástól merőben különböző stílusok, stíluselemek vegyítését célozzák meg. Ez a fajta kísérletezés, a különböző közegek közös nevezőinek keresése az, ami idővel új irányvonalat adhat a zenében, rámutatva arra, hogy bár sok mindent megírtak már a világon, de közel sem mindent. Ezen szellemiség lenyomatát vélhetjük felfedezni Ben Mornin bemutatkozó lemezén, amelynek előterébe főként a chill-out beatek, hanghatások és a gitárzene ízléses és kifinomult házasítása került.

Reggel Bence gitárosból lett elektronikus zenész, egyszemélyes projektjét 2015-ben indította hivatalosan, de az album az elmúlt négy év legfontosabb terméseiből állt össze. A ‘Don’t Stophoz’ készült korábban a Skytech Film által egy menő videoklip is, mely 3 percben körbeutazza Budapestet és próbálja megragadni a belvárosi hangulatot. A Walking Down the Frets tehát az első komolyabb dalcsokor Bencétől, és a téli klubszezon során biztosak vagyunk benne, hogy találkozhatunk élő produkcióival.

Az ízlésesség és a kifinomultság talán az első, ami feltűnt, és ami szerintem az egyik legfontosabb mérce a fúziós zenék esetében. Arányaiban jól eltalált anyag, nem esik abba az általános hibába, hogy bármelyik, a lemezen felbukkanó műfajt túltolná, emellett a néhol virtuozitásba forduló gitárjáték és az elektromos műfajokban való kalandozás tesz arról, hogy a hetedik track végén kedvünk támadjon újraindítani a lejátszást. Nem feltétlenül azért, hogy újabb és újabb dimenzióira fejtsük a hangzást, felfedeznivalók után kutatva, sokkal inkább azért, mert egyszerűen jó hallgatni, belemerülni a lüktetésbe, amelyet a dalok egymásutánisága diktál.

A gitár hangzása nagyban hozzájárul az eklektikához. Jól kiragadja a különböző stílusok hangzás- és dallamvilágát, és illeszti bele azokat elektromos zenei környezetbe úgy, hogy a legkevésbé sem hatnak idegennek benne.

A tisztább, jazzes és bluesos témák mellett jól megférnek a túltorzított, már-már a rock világát kóstolgató hatások. Ez utóbbiak főleg a ‘Wildfire’ című szerzeménynél kerülnek középpontba, na persze nem „fejrázósan”, inkább egy odavágós zárlataként, tartva a dubstepes alap pörgősségét. Több ízben is előkerülnek akusztikus gitár és ukulele témák. A ‘Can’t Fight the Feeling’ című dalban talán a leghangsúlyosabb az akusztikus gitár jelenléte, ami egyben szerintem a lemez legjobban eltalált dala.

Az albumon érezhető a tudatos tervezés, ebből adódóan véleményem szerint egészében hallgatva a legélvezhetőbb. Bemutatkozásként tökéletesen működik, egységes, ugyanakkor nem válik unalmassá többszöri hallgatás után sem.

Ben Mornin idővel kifejezetten üdítő színfoltja lehet a hazai klubéletnek, és ha a következő megjelenései is legalább ilyen minőséggel fognak bírni, úgy gondolom, könnyen magára irányíthatja a szélesebb közönség figyelmét is. Az én listámra biztosan bekerül a Ratatat és a Darkside mellé, ha elektronikus zenét támad kedvem hallgatni.