Tizenegyedik alkalommal vette északnak az irányt a hazai underground színe-java, hogy a fővárostól alig egy órányira újfent megalkosson egy eszményi világot az aprócska Bánkon. Évről-évre egyre világosabbá válik számomra, hogy ebben megmártózni szinte előírt mindazok számára, akik a hétköznapok forgatagból kitörve végre levetkőznék a gátlásaikat és fejest ugranának az ismeretlenbe. Mi sem tettünk másképp, blogunk teljes hadsereggel költözött a helyszínre, hogy egyfelől lebonyolítsa a fesztivál legvidámabb barakkjának programjait, másrészt pedig dokumentálja nektek azt az irreális kavalkádot, amit Bánkitó Fesztiválnak hívunk.

Kis híján már a szomszédos Rétság magasságában zötykölődtem a Volánon, amikor úgy igazán elkezdett foglalkoztatni annak a kérdése, hogy miben különbözik majd az előttem elnyúló négy fullasztó nyári nap mondjuk a Kolorádón, a Fishingen vagy akármelyik nem a mainstreamből merítő fesztiválon eltöltött időtől. Első pillantásra a Bánkitó pont olyan, mint nagyobb testvérei, adott a testhezálló helyszín, a csöppnyi tó is éppen kapóra jön, a helyiek kedvesek, az ifjúsági tábor és a focipálya pedig láthatóan már végleg megadta magát a fesztiválozók amúgy meglepően termetes hadának.

Csakhogy a Bánkitó lényege pont a felszín alatt rejlik.

Amiben lényegesen elüt társaitól az az, hogy kisfesztiválként áll bele olyan nagy válaszokat igénylő kérdésekbe, mint a társadalmi megosztottság, a fake news jelenség, a fenntarthatóság vagy például a feminizmus.

“Társadalmi szerepvállalásban a Bánkitó mindig is erős volt”

– mesélte nekünk még a fesztivál előtt készült interjúnkban Czeglédi Szabi.

És valóban, Bánkon tényleg tűvel mentek a buborékoknak a szervezők, a civil-kult programok tematikus blokkokban sorakoztak az érdeklődők előtt. Képviseltette magát az Amnesty és a TASZ, a Budapest Pride szervezésében az LMBTQ+ témákat boncolgatták, de tudományos vizekre is hajózhattunk a Szájensz Szeánsz keretein belül.

De nem csak a kulturális programok terén törhetünk ki a komfortzónánkból Bánkon, a zenei bontást böngészve is rögvest szembetűnt az, hogy nem biztonsági előadókkal van feltöltve a menetrend. Míg másutt éppen csak becsúszik a programba egy-két kísérletibb, izgalmasabb koncertélmény, addig a Bánkitón első kézből kapjuk azokat az előadókat, amelyeket a barátaink vélhetően jövőre fedeznek majd fel. Így lehet, hogy headlinerként érkezett a svéd Viagra Boys, vagy az elektronikában utazó, duóként koncertező, kanadai Bob Moses. Bár a zavaros fesztiváltérképpel és a kusza időrendekkel operáló programfüzet néhol azért dadogott a kezemben, rátaláltam a nagyszínpadokon túli világra is.

Külön arénába fészkelte magát a techno és a house szcéna legjava, hogy a kajás sor szomszédságában egy vadul villogó hógömbre emlékeztetve elégítse ki a hajnalban még hajthatatlanul táncolni vágyók igényeit. Szemrevaló kialakítást kapott a Greatest Hits színpad is, ahol például a Trillion, a Meteo, vagy a Zombie Girlfriend kaliberébe sorolható koncertek kaptak helyet, a személyes kedvencem viszont az erdő mélyén megbújó tánctér volt, ahol a fákra vetített vizuálok és az erdei hideg mellett dübörgő DJ szettek váltották egymást egészen reggelig.

Sajnos az eső idén sem kímélte kedvenc fesztiváljainkat, – így a Bánkitót sem – de ahogy körbenéztem és elcsíptem egy-két pillantást a javában amúgy a húszas éveit taposó közönség soraiból, ez őket egy cseppet sem izgatta.

A fesztiválon testet öltő végtelenül humánus és felhőtlen atmoszféra, valamint annak a gondolata, hogy ha csak erre a szempillantásnyi időnek tűnő négy éjszakára, de létrejöhet egy olyan világ, amelyben semmi keresnivalója a gyűlöletnek, a megkülönböztetésnek vagy éppen a propagandának olyannyira fűtötte Bánkot, hogy az időjárási viszontagságok helyet sem kaphattak a képletben.

És a Bánkitó kézzel fogható értéke valahol tényleg abban rejlik, hogy teret kaphat mindaz, amit manapság a szőnyeg alá söpörnek, mernek beszélni azokról a kérdésekről, amiket már magadnak sem mersz feltenni, és betekintést nyerhetünk abba a szóban forgó miliőbe, amelynek az önfeledt és veszélytelen légkörét a zene és a kultúra kettőse adja.

Ilyesmi gondolatokkal a fejemben és hasonló kedélyállapotban találtam rá a KERET ház falára színes krétával felvésett tucatnyi hablaty és végtelen bölcsesség között a következőre: “Legyen már (egyszer?) valami jó is”. És valahogy arra gondoltam utána, hogy tényleg lehetne több “jó” ebben a világban, és a Bánkitó ha csak évente egyszer, de megpróbálja betölteni ezt az űrt az emberekben, mert az itt eltöltött idő tényleg hiánypótló. Ha pedig rajtuk múlna akkor talán sosem kellene arra vágyni, hogy minden pont ugyanolyan gondtalan és eszményi legyen, mint mikor a Szabó Benedek és a Galaxisok koncert közben rákúszik a köd a tóra, a Fran Palermo és a Middlemist Red karöltve zenél a színpadon, vagy éppen csak a Collect All and Save szettjére őrülünk meg a faházunk előtti tenyérnyi tánctéren.

Mi pedig innen is köszönjük, hogy ennyien részt vettetek a KERET házas workshopokon és bulikon, jövőre is tárt karokkal várunk titeket!

Fotók: Komróczki Dia