A mai napon, vagyis a mentális betegségekkel küzdők világnapján jelent meg Balogh Borka egy közelgő projektjének előfutára, a ‘Burden’, amelyhez a Vuurland Studios munkatársai videóklipet is készítettek. Borka 3 éve él Hollandiában, állítása szerint itt indította el igazán zenei karrierjét, amiről már mi is írtunk korábban. A hangjában (a népzenei múltjából fakadó) kimunkáltság mellett van valami nagyon emberközeli, igazán valódi, mély érzelmekkel teltség, ami csak még súlyosabbá teszi, hogy amúgy is előszeretettel feszeget tabukkal és sötétséggel átszőtt témákat.

Burden. Súly. Te mekkora hátizsákot cipelsz magadon? Van, akinek nem is hátizsákja, inkább egy kamionja van.

A dalhoz készült videóklip világa egy kompakt, lezárt gondolattal hatol a csontvelőnkig. Egy idegen, test nélküli kar gézzel körbefonja az arcot; a társadalom kérdések nélkül stigmatizál, körbeteker: mintha egy velejéig romlott, beteg ember lennél, akit a társadalom nem fogadhat magába. Magad is betekered, mert mindenkitől ezt tanultad. Másoktól szégyellni magad (J. A.). Egyedül vagy, rád égnek a felejthetetlen szavak. És beléd ég a tudat: sose lesz vége. Hideg és meleg színek találkozása az arcon: egyedül vagy a kettősséggel, a lent és a fent összeköthetetlen távolságával. Összemosódnak a képek: összekeverednek körülötted, benned a jelentések. Fekete szemek: felülkerekedett démonok, és megesznek. Kiszippantják belőled a monyót, mint a dementorok. Aztán jön a vihar utáni lecsendesedés: az üres, de tiszta, fehér csend. És aztán kezdődik elölről.

Számomra végtelenül inspiráló volt ebben a projektben, meg a nőszemély egész lényében az, hogy nem látok semmi erőtlenséget, annak ellenére, hogy megannyi ok volna rá. Küzdelmet és hinni, tenni akarást viszont annál inkább, akkor is, ha nem tudni, hogy honnan ered.

Kicsit kifaggattam az alkotót, az alábbi interjúból fény derül a motivációkra.

Eleve egyfajta üzenetként képzelted el a dalt, amit fontosnak tartasz képviselni, vagy csak úgy “kijött”?

Amikor ezt a dalt írtam, akkor a legmélyebb időszakaim egyikén mentem keresztül. Már évek óta küzdöttem azzal, hogy fizikális betegségekről oké beszélni, de ha valaki mentális gondokkal küzd, akkor azt szégyellni és takargatni kell, mert nagyon sokan még mindig nem tartják legitim egészségügyi problémának ezeket a dolgokat. A dal ebből a tehetetlenségérzetből és dühből született, mondhatni „kifakadt belőlem”. Később, amikor megmutattam a zenekaromnak, akkor tudatosult bennem igazán, hogy mekkora szociális tabutémát dolgoztam fel ezzel.

Az megvolt a fejedben, hogy a klipet kivel szeretnéd csinálni, vagy a folyamat közben volt a téma iránt érdeklődő rendező, akinek felcsillant a szeme az ötletre?

Sokszor van úgy, hogy dalírás közben már körvonalazódik bennem, hogy milyen képi világgal tudnám elképzelni az egészet. Független dalszerzőként mindig is szerettem olyanokkal dolgozni a szakmában, akik hasonlóan, a maguk módján, a saját hangukat megtartva szeretnének sikereket elérni. Volt három feltörekvő audiovizuális művész barátom, Matunda Groenendijk, Merlijn Marcus és Nikola Fin, akiket összehoztam, és felvázoltam nekik nagyvonalakban, hogy miről szól a dal, és hogy mit szeretnék közölni a videóval. Olyan emberekkel akartam a dalt képi formába önteni, akik hozzám hasonlóan pozitívak a mentális problémák elfogadásának kérdéskörében. Ezután teljes szabad kezet adtam nekik a videó megalkotásához, és tökéletes vizuális leírást készítettek arról amin sokan a legsötétebb pillanatainkban keresztül megyünk.

Van valami személyes vonzata annak, hogy foglalkoztatnak a mentális betegségek? (Voltak közeli példák az életedben, esetleg te küzdesz valami hasonlóval?)

Abszolút. Én mindig nyíltan vállaltam azt, hogy mentális problémákkal küzdök. Tizenhét éves koromban kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy borderline személyiségzavarom van, de csak tizenkilenc évesen (már Hollandiában) kaptam meg a diagnózist. Rengeteget küzdöttem magammal és a kicsapongó érzelmeimmel az évek során. Sok kiborulásom volt az iskolában, amit úgy könyveltek el, hogy hisztis és dramatikus vagyok, kis tini koromban törtem-zúztam otthon, elszöktem otthonról, és mindezt azért, mert egyszerűen nem értettem, hogy miért vagyok ennyire más, és miért nem ért meg senki. Ezek a személyes tapasztalatok később megadták az alapját annak, hogy küzdjek azért, hogy az emberek elkezdjenek kommunikálni a belső világukról, és jobban megértsék azt.

Ezt felvállaltad valaha a nagyközönség előtt?

A zeném tematikája a tabukra és a sötétségre épül. A legelső kislemezemen már az öngyilkosság gondolatáról énekeltem, és koncerteken sokat beszéltem az ilyesfajta témákról. Szóval igen, nekem természetesen jött, hogy ezekről a dolgokról nyíltan beszéljek a közönségemnek. Ami érdekes, az az, hogy mióta koncertezem, sokan odajöttek hozzám a szett után, vagy az interneten megkerestek, hogy elmeséljék a saját történetüket ezekkel a tabutémákkal kapcsolatban. Ez az, ami talán a legjobban motivál abban, hogy őszinte maradjak.

Ezek a dolgok gyakoroltak bármilyen hatást a zenei karrieredre? 

Abszolút. A karrierem elindítója egy iszonyatos szakítás volt már Hollandiában, ami egy bántalmazó kapcsolat vége volt. Sajnos az ilyen kapcsolatok akármennyire mérgezőek, sokan mégis képtelenek elengedni – velem is ez történt. Olyan mélyponton voltam, hogy akárhova mentem, csak azon járt a fejem, hogy hogyan vessek véget az életemnek. Volt, hogy azt gondoltam, nincs másik megoldás, az a fajta fájdalom, amin keresztül mentem, máshogy nem fog elmúlni. A legeslegelső dalom, ami fent van a streaming platformokon  – ‘The Disappearance of Our Spotless Love’ -, ekkor született, és innentől datálom a dalszerzői létemet is.

Sok zenésznek ad támaszt az alkotás, vagy maga a zene, egy kritikusabb időszak túlélésében, te hogy éled meg ezt? 

Szerintem a művészet alapköve az, hogy valamiféle belső zűrzavart a zene, a film vagy metaforákon keresztül közvetítsen az ember. Vannak olyan érzelmek, amiket képtelen vagyok kifejezni vagy beszélni róluk egyszerű szavakkal. Részben a borderline-om miatt is sokszor teljesen elveszek az érzelmeimben, és annyira elárasztanak, hogy képtelen vagyok beazonosítani, hogy mi is történik bennem. Akárhányszor valami felcsigáz, megpróbálom lerajzolni, vagy versformába önteni azt, ahogy érzek. Ha ez sem elég, akkor gitárt ragadok, és eléneklem. Ebből a szempontból, mondhatni, az alkotás számomra egyfajta terápia, és a legjobb módja annak, hogy valahogy megértsem önmagam.

Tanultál Hollandiában is, láttál különbséget abban, hogy ottani illetve a magyar kormány hogyan kezeli a mentális zavarokkal küzdő embereket?  

Igen, már majdnem négy éve itt (Hollandiában) élek. Tizenhét éves koromban, még Magyarországon próbáltam először segítséget kérni. Másfél évig voltam várólistán, még diagnózist sem sikerült kapnom, amikor adódott a lehetőség, hogy kiköltözzek. Hollandiában másfél hónapot kellett várnom arra, hogy felvegyenek a páciensek közé.

De nem csak a mentálhigiénés ügyintézés gyorsaságában látom a különbséget, hanem az emberek mentalitásában is. Azt látom, hogy Hollandia valamivel előrébb jár a mentális betegségek normalizásában. Itt is rengeteg még a tabu téma, de például a depresszió és a szorongásos betegségek már egészen elfogadottak, talán azért, mert rengeteg ember küzd velük itt. Amikor végre Hollandiában is barátokat szereztem, akkor jöttem rá, hogy még a legközelebbi magyar barátaimmal sem osztottam meg a problémáimat ilyen nyíltan, mint itt. Aztán persze ez változott, kinyíltam az otthoni barátok felé is, de sokuk még nem kész arra, hogy őszintén beszéljen, mert szerintem a diskurzusnak (és annak, hogy legyen hova menni segítségért) még nem adott elég helyet a magyar társadalom.

Láttál példát arra, hogy a társadalom stigmatizáló hozzáállása hogyan nehezíti az ilyen problémákkal küzdő emberek amúgy sem könnyű hétköznapjait?

Abszolút. A saját bőrömön is tapasztaltam, hogy milyen könnyen elkönyvelhetőek a személyiségzavarokkal küzdő emberek „hisztisnek, elmebetegnek, bolondnak”, csak azért, mert máshogy tanulták meg kezelni az érzelmeiket. Sokan nem tudják, vagy nem értik, hogy a mentális betegségek nem feltétlenül a diliházban kezdődnek, hanem otthon, a szülői házban, az iskolában, a munkahelyen. Sokszor elfelejtjük, hogy a „normális ember” fogalma nem egy létező koncepció, hanem egy mérce, amit senki nem tud megugrani, mert mindannyian mások vagyunk. Ebből a szempontból még azt is ki merem mondani, hogy valami kettyója mindenkinek van, viszont nem mindenki ismeri ezt el, sokan a szőnyeg alá söprik az ebből adódó nehézségeiket, mert felvállalni bármi ilyesmit félelmetes dolog.

Mit gondolsz, zenei berkeken belül hogyan viszonyulnak az ilyen személyekhez?

Szerintem a „27 club” óta jobban odafigyelünk a mentális problémákra a zenei körökben. A művészvilág tele van fura szerzetekkel, akik ezekben a körökben bontakoztathatják ki a személyiségüket, úgyhogy a személyes problémákról beszélni valamivel elfogadottabb, mint egy irodai környezetben. Viszont úgy, mint minden más területen, a zenei bizniszben is kevés kompetencia jut arra, hogy a zenészek szakmai segítséget kapjanak a siker, a kudarc, meg a rengeteg turné feldolgozásában.

Van valamilyen projekt, amin dolgozol mostanában? Akár ezzel a témával kapcsolatban, akár zeneileg.

Már pár hónapja a koronavírus miatt is elzárkózom a koncertezéstől, és csak a dalszerzésre koncentrálok. A zenekarommal egy kislemezen dolgozunk, amit valószínűleg jövőre dobunk majd a piacra. Sokat még nem tudok róla mondani, mert mindig utólag fogalmazódik meg a koncepció, de a ‘Burden’ c. dalom szerintem az ars poeticája lesz a következő zenei időszakomnak.

• A klipben és az elhangzott gondolatokban érdemes elmerülni, Borkának pedig köszönjük a bizalmat!