Véget ért a Balaton Sound, a legyolobb fesztivál az országban, volt sok veretés, sok sár, akinél nem volt gumicsizma és legalább tíz repohár, az nem is számított embernek, de az okos konkluziót meghagyom a végére, kezdjük az utolsó nap elejével.
A reggeli kávézás és munkázás után megebédeltünk egy fotós barátommal, Ádámmal és a wndrrs blog szerkesztőjével a kedvenc zamárdi(i) éttermünkké előlépett Pizza Pazzában, ahol felköszönttük Ádámot a születésnapja alkalmából. Ünnepi hangulatban és eszméletlen kajakómával slattyogtunk át a Jäger Arénához, ahol az AKPH után a Neo kezdődött fél hatkor. A probléma ezzel csak ott volt, hogy Kováry, a banda gitárosa, amúgy meg DJ, producer tartotta a warm-upot a Nagyszínpadon Azealia Banks előtt, a programfüzet szerint óranegyvenötig.
Ehhez képest a monszun szerű viharban valahogy megérkezett félre, hogy 35-kor egy talán túl gyors hangbeállás után 40-kor elkezdődjön a koncert. A színpadnál fotóztam, ezért nem hallottam egybe mindent, de amennyire érzékeltem, nem szólt valami jól a szett, a második dal elejénél pedig a fél dobszerkó ledőlt az emelvényről. Egy fotós srác tette helyére dal közben a dolgokat, az incidenst a banda néhány kínos összenézéssel nyugtázta, de valami talán ott mintha eltörött volna belül.
Legalább két éve nem voltam Neo koncerten, pedig régebben nagyon szerettem őket, sok bulijukra eljártam, de sajnos most sem tudtam már megvárni, hogy vajon a kezdeti nehézségek után hogy folytatják a koncertet. Fél hétkor, az akkor már javában szakadó erős zápor miatt fél órás csúszással elkezdődött a Nagyszínpadon Azealia Banks. Az egész fesztivál egyik legnagyobb szervezési bakija volt, hogy az utolsó pillanatban nem rakták át az amerikai rappert az este kilencig amúgy is üresen kongó, ám tökéletesen esővédett Party Arénába.
A koncert amúgy így se volt rossz, egészen elképesztő kisugárzása van a csajnak, jók voltak a táncosok, nagyon egyben volt a Banks produkció amúgy is legerősebb eleme, a vizuál, azonban az egész koncert fél óránál nem lehetett hosszabb. Ez, valamint a „this is 212 in Hungary, everybody jump!” felvezetés az utolsó szám előtt rásegített a kínosan egyslágeres érzetre. Míg a többi dalnál az emberek legnagyobb része csak bólogatott, esetleg egy picit táncolt, Banks már lassan két éves gigaslágerén az egész – egyébként kellemetlenül alacsony létszámú – közönség ugrált.
A nap másik említésre méltó női fellépője, Rita Ora viszont hatalmas meglepetést okozott, már az első két szám alatt ellőtte az ‘R.I.P.’-t és a ‘Hot Right Now’t, a koncert alatt tele volt energiával, és olyan becsülettel de mégis lazán énekelte és táncolta végig a közel másfél óráját, mintha kötelező lett volna. Az utolsó dal, a legújabb kislemez szám, az ‘I Will Never Let You Down’ számomra egy kicsit talán túl poppos volt, de az embereknek nagyon tetszett, énekeltek és ugráltak végig, majd alig akarták elengedni a brit rihannát a Jäger Aréna színpadáról.
Nem igazán éreztem a magaménak a fesztivál zenei felhozatalát, az emberek az ijesztően furától a teljesen jófejig nagyon sokfélék voltak, a szinte végig szakadó eső elég sok mindent megnehezített, azonban mindent egybe véve egész kellemes négy napot töltöttünk el Zamárdiban. Talán erre rásegített, hogy én, és a barátaim is nullszaldóra jöttünk ki a rengeteg elhagyott, de különsebb nehézség vagy kellemetlenség nélkül összeszedegethető és visszaváltható repoharaknak köszönhetően.
A prémiumfesztiválon a csóró, eltévedt pesti srácok is úgy élhettek, mint a kigyúrt, önmagukat kötelezően a szőke cicababáikkal képviseltető budai gengszterek. Az amúgy pofátlanul drága ételekre és italokra is összejött a pénz 5 perc poharazással. Ez fontos, mert érezhetően csökkentette a társadalmi különbségeket, amelyek olyan élesek voltak, hogy akár konfliktusforrásként is lecsapódhattak volna.
Ha jövőre lesznek olyan előadók, amelyek megnéznél, csak eddig idegenkedtél a Soundtól, azt javaslom, adj neki egy esélyt! Én kellemesen csalódtam, találkozzunk jövőre is. Vagy nem. Yolo.
