Nem szereti a kompetitív élethelyzeteket, rengeteget vándorolt és már az óvodában is sokat énekelt, ami miatt a „Pacsirta” gúnynevet ragasztották rá. Csernik Csinszkával a Gólyában beszélgettünk, ahol az énekes-dalszerző egy egészen új szögből világított rá az előadó és a közönség között kialakuló kapcsolat összetettségére. Szavain keresztül megérthetjük, hogy talán nem is olyan könnyű feldolgozni azt a rengeteg mosolyt és érdeklődést, ami a reflektorfényben álló művész felé áramlik, miközben kitárja a lelkét.

Csinszka váratlanul, a Szelektorból érkezett mint egyenesági továbbjutó a Kikeltető színpadára, félórás koncertjével pedig ízelítőt adott Finally Opening Up című debütalbuma hangzásvilágából egy minden tekintetben profi produkció során.

^{Fotó: Látos Márk}

Veled kapcsolatban szinte minden sajtóanyag megemlíti, hogy Erdélyben születtél, megnyertél egy nagylemez pályázatot, az így létrejött albumodon pedig tizenkét dal kapott helyet. Ha mindezt ki kellene hagynom az interjúból, mik volnának azok a legfontosabb fordulópontok az életedben, amelyeket megemlítenél?

Nehéz lenne engem ezek nélkül összefoglalni, mert tényleg jelentős dolgok, de próbáljuk meg. Négy éves koromban költöztünk át Magyarországra, viszont rengeteg helyen laktam, nem túlzás, ha azt mondom, hogy vándoroltunk. A művészetekben mindig szabadon tudtam lubickolni, egyrészt mert Waldorf iskolában tanultam, másrészt mert a szüleim ezt hagyták: ha például hárfázni akartam, akkor hárfázhattam, ha abba akartam hagyni, akkor abbahagyhattam. Ha a baletthez kaptam kedvet, akkor azt is lehetett. Édesapám ezen felül rengeteget zenélt otthon, anyukám pedig mesemondó. Most a Kőbányai Zenesuliba járok, úgy érzem, hogy az is sokat hozzátett, ahhoz, ahol most tartok. Sőt, zenét tanulni igazából Kőbányán kezdtem, előtte soha nem jártam énektanárhoz.

Nagyon szépen fogalmaztál, amikor azt mondtad, hogy „magzatkorom óta fürdök a zenében”. Ez azt jelenti, hogy a kezdeti időktől lemezek és kazetták vettek benneteket körül?

Átvitt értelemben igen. Édesapám sok-sok zenét lejátszott, vagy éppen eljátszott nekünk, így valami egészen különleges dolgot kaptunk tőle az öcsémmel. Egyébként a mai napig nekünk zenél a legtöbbet. Sokat szólt otthon Pink Floyd, Coldplay, All Saints meg John Mayer. John Mayer amúgy nagyon cool ember, ja és Chris Martin is! (nevet) A Trip-hop vonal is erős volt, szóval a Morcheeba alapzenekar, az Enjoy the Ride például maga a gyermekkorom. Azóta láttam őket élőben is, a setlistet pedig megszereztem, velem van a szobámban. Az Enjoy the Ride-ban hallható egy számomra fontos szövegrészlet, ami így hangzik: „Egy angyalokkal teli kertben soha nem lehetsz egyedül”. Ez valamiféle biztonságérzetet adott nekem kiskoromban, mert a rengeteg kacskaringózás közben biztosított, hogy fentről vigyázzák az utunkat. Egyébként a szüleim révén mindig jó volt a hangulat, ez pedig a felszínen tartott bennünket a nehézségek közepette. Ők tényleg nagyon csodálatos emberek.

A bizonytalansággal teli gyermekkor mégsem múlhatott el hatás nélkül. Jól gondolom?

Hát igen, én most például azt tanulom, hogy lehetek nyugodt, lehet minden rendben – szóval egyértelmű, hogy ami velem történt az nyomott hagyott. Visszagondolva viszont mégsem az van bennem, hogy ez egy rossz kép, vagy egy rossz időszak lett volna.

A „Pacsirta” szóról sok dolog az eszembe jut, az énekesmadáron kívül így nevezték az Orion gyár ikonikus középszuper rádiókészülékét, de ez volt a címe a Kosztolányi Dezső regénye alapján készült filmklasszikusnak is, amelyben egy tragikus sorsú leány életébe nyerhetünk betekintést. Ha jól tudom, téged is így becéztek az óvodában.

Igen, és a pacsirta az azt jelentette, hogy nem különösebben érdekelt, hogy hol vagyok, folyamatosan dúdolgattam meg énekelgettem. Ezzel szerintem idegesítettem az óvónéniket, így a „pacsirta” talán inkább gúnynév volt, mint kedves megszólítás.

Fel tudod idézni, hogy az „énekelgetés” magadnak szólt-e, benned szólt-e, vagy a produkció volt a középpontban, hogy lássanak, hogy rád figyeljenek?

Magamnak énekelgettem, most pedig valahol a kettő között állok. A hídnak, ami köztem és a közönség között létrejön tovább kell épülnie, fontos, hogy stabil legyen, tehát jó lenne, ha a zenéimet úgy merném megosztani, hogy konnektáljak az előttem állókkal. Az éneklésnek – számomra – még mindig van egy jelentős intimitása, ami miatt nehéz rájuk néznem. És bár tudom, hogy az a mosoly az arcukon az kicsit miattam van, ezt mégis nehéz viszonoznom. Az eddigi koncertjeim után mindig megkérdezték, hogy „Na, milyen volt?”, én meg mondtam, hogy „Jó”, de nem tudtam igazán kifejteni, hogy miért. Annyit éreztem, hogy átmentem rajta, még nem tud hatalmas katarzissá válni az élmény.

Ezt talán nem is érdemes sürgetni. Az idővel milyen a kapcsolatod?

Hmm, telik, most is telik. Szerintem én nem sürgetem magam, ami egyszerre jó is és rossz is. Azt tudom, hogy szeretnék minél inkább a jelenben élni. Az utóbbi időszakban nem voltam túl produktív, de úgy vagyok vele, hogy biztosan majd ez is meghozza a gyümölcsét. A demotiváltság is inspirálhat, csak meg kell fogni, hogy hogyan.

Sikerült megtanulnod, hogy miképp lakozzon benned béke, hogy hogyan ne haragudj önmagadra azért, amiért valaha utáltad magad?

Ez egy folyamat, és az, hogy én építettem tizenkét lépcsőt (utalás az első Csinszka album 12 dalára – a szerk.), nem azt jelenti, hogy nincsenek további lépcsőfokok. Ha az életünkbe fényt engedünk, az nagyon sok mindenre rávilágít felülről és rögtön meglátjuk, hogy mennyi minden volt körülöttünk árnyékban. Amiből az önutálatom táplálkozik nem szűnt meg teljesen, néha visszajön egy-egy szorongósabb időszak, ilyenkor kaparom az ujjaimat. Rossz, hogy ilyen és ehhez hasonló pótcselekvésekbe próbáljuk a töprengést és a szorongást fojtani – sajnos sokkal nehezebb értelmes dolgokká alakítani a problémáinkat, pedig meg kellene próbálni. Erről szól az első számom is, amely valahogy így hangzik magyarul: „rövid az élet, hogy szorongjunk, hogy kaparjuk az ujjainkat, hogy azt érezzük, hogy nem vagyunk elég jók”. Az élet hosszú, ha nem ezeken a dolgokon rágódunk.

• Csinszkával legközelebb a Kikeltető szombati Záróbuliján találkozhattok a Turbinában
• Jegyekért ERRE, az eseményért pedig ERRE kattintsatok.

Fotó: Komróczki Dia