Nálunk debütál a budapesti Alas! első albuma, az Initials. Mészáros Áron (gitár), Almási Tamás (dob), Balla Gergő (gitár) és Erdős Szabolcs (basszusgitár) zenekarát már több energikus koncerten is elcsíphettük, melyek hangulatához képest ez a lemez egy jóval nyugodtabb, harmonikusabb, de nem kevésbé elszállós utazás. Közel teljesen instrumentális, éteri gitárzene, a pszichedéliától kezdve a posztrockig sokféle behatással, melyben az emberi és egyéb hangok, zajok – például madárcsicsergés – is hangszerként színezik tovább a fesztelen atmoszférát.

A szomorúság jóleső melankóliává alakul, helyenként repetitív gitárszólamok ringatnak el, de mielőtt túlzottan belekényelmesednénk az idillbe és a súlytalan elmélkedésbe, ismét felráz minket egy-egy nyersebb, játékosabb fordulat, vagy épp a korong kakukktojásának számító ‘Oh, My’ című dal. Érződik az a fajta kettősség, hogy a srácok egy pillanatig sem szeretnék túl komolyan venni magukat, közben szerencsére mégis nyakig benne vannak ebben a 38 percben.

Hogy mit gondolnak minderről ők maguk, arról Mészáros Áron és Almási Tomi mesélt:

Ha jól tudom, a karantén alatt alakultatok. Négyből hárman már zenéltetek együtt egy másik zenekarban, hogyan jött az Alas! ötlete?

Mészáros Áron: Pontosabban a karantén alatt vettük újra a demókat, döntöttük el, hogy megnézzük milyen, ha négyen játsszuk el őket, és ekkor lett elnevezve a zenekar. Régebben nem is gondoltuk, hogy valaha kezdünk ezekkel valamit. Csak elkezdtünk unatkozni a bezártságban. Az első dalt (‘MacNewton’) kb. 2015-ben vettük fel, a legutolsót (‘Black Dog’), pedig nagyjából 2019-ben, szóval viszonylag hosszú idő telt el amíg összehoztuk őket

Hogy néz ki nálatok a munkamegosztás?

Áron: Ennél az albumnál elég egyszerű volt. Én hoztam a gitártémákat, amikre Tomi rádobolt, aztán felvettük kb. az első basszus- és gitártémát, ami eszembe jutott. Eléggé intuitív volt.

Hogyan írnátok le ennek a lemeznek a személyiségét?

Áron: Fiatalos, önfeledt.

Almási Tomi: Álmodozó, eredeti.

Skinshape, Tash Sultana, Jimi Hendrix, Led Zeppelin, Radiohead és egy kis posztrock – sok kedvencemet bele tudom képzelni a dalaitokba. Kik voltak rátok a legnagyobb hatással?

Áron: Nekem nagy kedvenceim John Frusciante, Jimi Hendrix és a Dot Hacker, de az önkifejezés a lényeg, így remélhetőleg nem lehet ráhúzni, hogy ez vagy az.

Tomi: Ami pedig engem illet, azokban az időkben nagyon sok stonerrockot meg indie zenéket hallgattam, szinte mindennap. Persze Radioheadet is, Dot Hackert szintén. Led Zeppelint szinte bármikor, illetve Jimi Hendrix Electric Ladyland albumát. Volt még Tame Impala, Pond, Thundercat, Nils Frahm. Ma már mások inkább, amik előtérbe kerülnek.

Meséltek pár szóban a dalokról? Hogy melyikhez milyen érzést, gondolatot, történetet társítotok magatokban?

Áron: A ‘Prelude’ egy szakítás utáni első gitártéma. Tominak támadt az az ötlete, hogy játsszuk le visszafelé.

‘MacNewton’ – Számomra fura akkordokból próbáltam kitalálni egy témát. A szöveg pedig úgy jött, hogy miután felvettük a hangszereket, hazamentünk Tomihoz, ahol az akkori barátnője pont fizikát tanult, és ő ajánlotta, hogy mondjam fel Newton II. törvényét.

Tomi: A dal komolytalansága szüli azt az atmoszférát, ami elősegíti az egész ellenpontozását úgy, hogy ne legyen szép, sima, egyenes stb. Ez egy szatíra gyakorlatilag.

Áron: ‘5 to 55’ – Gergővel összeültünk 2016 körül felvenni valamit, én egy szép témát szerettem volna. Gergő találta ki a magas gitárt, a váltás pedig a karantén alatti rögzítés alatt jött.

‘Black Dog’ – Ez is egy szakítás utáni szomorkás szám, amit a Dot Hacker inspirált.

‘Oh, my!’ – Itt csak elkapott a funky lendülete.

Tomi: Ez egy hangos szám.

Áron: ‘Weed’ – Ez kb. az első téma, amit kitaláltam. Kb. 14 évesen.

Tomi: Elég erős 60’s vibe érintett meg minket ott szerintem.

Áron: ‘Why, baby, why’ – Megtetszett az a gondolat, hogy két gitártémát úgy hozzak össze, hogy egy harmadik legyen belőle. Remélem sikerült.

Tomi: Van ebben a dalban valamilyen elfojtott fájdalom, ami nem tud felülkerekedni a boldogságon, ami kicsit keserű. Szerintem erre eltemetni bárkit kellemesebb lehet, ami talán jobban segít elfogadni az emberekben az elmúlás pillanatát.

Áron: ‘Yes, my lord’ – Kimentünk a terembe, hogy felveszünk valamit, de nem tudtuk, hogy mit, ezért előhúztam három témát. Ezeket raktuk össze.

Tomi: Egy ember el akarja mesélni az életét, de a gyerekkor, felnőttkor és az öregkor közti dolgokból csak a lényeget mondja el.

Nincs két egyforma dal a lemezen, de az ‘Oh, my’ különösen kilóg a sorból…

Áron: Az egész albumot nézve csak poénként tekintek rá, mivel egyáltalán nem illik a többi dal közé. Koncerten ezért szeretem utoljára játszani.

Jó pár éve, a River Of Lust nevű zenekarotok kapcsán még úgy nyilatkoztatok, hogy ének nélkül nem az igazi zenélni. Mi fordított titeket mégis a közel teljesen instrumentális zene felé?

Tomi: Teljesen más volt, hiszen más formáció más emberekkel, ebből meg konzekvens, hogy mások voltak az ambíciók a zenével kapcsolatban is.

Áron: Szerintem én ekkor még nem voltam benne a zenekarban. Számomra mindig fontosabb volt a zene hangulata, mint a szöveg.

A gitárzene időről időre háttérbe szorul az olyan műfajok mellett, mint a hiphop vagy a trap. Mi az, amit ti a legjobban szerettek benne?

Tomi: Nem baj.

Áron: A Fender Stratocaster-t.

Több kirobbanó energiájú koncerten is láthattunk már titeket. Élőben mennyire ragaszkodtok a megírt dalokhoz? Belefér az improvizáció is?

Áron: Sajnos szerintem annyira nem. A szólók viszont általában imprók.

Tomi: Inkább a próbákon imprózgatunk. Ezért is van az, hogy mindig máshogyan játsszuk a dalainkat, de azt az aktuális verziót, amit megbeszélünk a próbán.

A zenén kívül van más művészeti ág is, ami nagy szerelmetek?

Tomi: Gombászat.

Áron: Elmélkedni, ha lehet annak tekinteni.

Milyen terveket szövögettek jelenleg? Lesz mostanában lemezbemutató?

Áron: Minél többet koncertezni, valamint tervezünk kihozni egy live session-t a közeljövőben, mivel tök más hangulatúak a számok élőben.

• Tomi: A Három Hollóban találkozhatunk április 14-én, a Doom Blues-zal való közös koncertünkön.

Képgaléria: Alas! a Mūza Projekt eseményén – Varga Orsi fotói