Ha a screamo műfajt definiálnom kéne, valahogy így nézne ki: az előadók a torkukat szaggatva próbálják kiüvölteni magukból mindazt, amit már más módon nem tudnak kifejezni. A tavalyi Kikeltető legnagyobb meglepetés zenekarával beszélgettünk, hogy mi történt velük az elmúlt egy évben, mit jelent számukra a lázadás, és mi rejlik valójában a hangos üvöltés mögött. A beszélgetés a veszprémi Holtszezon fesztiválon zajlott 2025. február 22-én, a Terem nevű hely előtt.

Tavaly tavasszal készült veletek egy interjú a Kikeltető döntője kapcsán. Azóta elég sok minden történt. Ha most visszanéztek az elmúlt időszakra, mi volt a legnagyobb tanulság zenekarként?

Levi: Muszáj megtanulni nemet mondani, máskülönben nagyon nehéz a haladás.

Beni: Meg kell tanulni tudni befejezni dolgokat, és annak, amit csinálunk következményei lesznek, de ez az ami épít minket.

Dávid: Mind emberileg, mind szakmailag ez az egész folyamatos odafigyelést igényel, és a dolog magától szeretne kisiklani az első kicsit kevésbé heuréka-pillanatban. Tudatosnak kell lenni, de közben bátornak és kísérletezőnek is persze.

A Kikeltető sok zenekarnak egy jó kezdőlökés, de nem mindenki tud élni vele hosszú távon. Ti mennyire építkeztek tudatosan?

Levi: Hirtelen ötlet volt, a jelentkezési időszak pont egybeesett az EP elkészültével. Persze vannak céljaink, de egyik sem igényel komoly üzleti stratégiákat.

Beni: Nem volt olyan cél, ami távolabbra vitt annál, hogy csak jelentkezzünk és meglátjuk mi lesz. Talán csak annyi, hogy a saját táborunkon kívüli fülekre is találhat a zenénk, és páran talán szimpatikusnak is találják majd.

Dávid: Ha most a nagyipari, ‘túlfutott’ kikeltetős szempontot nézem, mint amit Krúbi, vagy Sisi járt be, szerintem semennyire, nem akartunk építkezni sosem úgy, hogy a profit vagy a nagy kiadók lebegjenek célként a szemünk előtt. A saját szempontjaink fontosak, bár szerintem mi sem teljesen tudatosan tűzzük ki azokat, és szerintem ez nem is baj.

Mindhárman visszafogott srácok vagytok, és a színpadon sem próbáltok más szerepet játszani. Hogy érzitek, van különbség aközött, hogy milyen emberek vagytok a hétköznapokban és amikor játszotok? 

Levi: Ugyanaz az ember vagyok, csupán ez a színtér lehetővé teszi számomra, hogy igazán önfeledt lehessek.

Beni: A színpadi szereplés egy átszellemült állapot. Szeretek átváltozni ilyenkor, de úgy gondolom önmagam lehetek közben, csak egy felfokozottabb állapotban. Ennek az állapotnak az érzéseit a hétköznapokba is el tudjuk vinni magunkkal, ami erőt tud adni ott.

Dávid: Az, hogy a színpadon felszabadult, vagy felszabadultabb tudok lenni, segít abban, hogy magabiztosabb legyek a valóságban is, azt hiszem. Mert legalább tudom, hogy ha van a Földön egy dolog, ami valóságos és átéltem, és még élveztem is, akkor az ez volt. Persze nem mondanám, hogy más ember lennék a színpadon, talán képes kiszabadulni az énemnek egy élesebb, sebezhetőbb változata, de várat még a sírás azért magára.

Mi az ősélményetek a zenével és a hangszerekkel kapcsolatban? 

Levi: Zenével kapcsolatban egy Sub Bass Monster kazetta vagy a Judas Priest – Defenders of the Faith lemez borítója. Hangszerekkel kapcsolatban pedig talán a nagypapám tangóharmonikája.

Beni: Azt hiszem Dimebag Darrel üveghangos vibrato gitárhangjai voltak, amik legelőször feltűntek kiskoromban, miközben apukám Panterát hallgatott a hálószobában, de később a System – Chop Suey! klipje volt az, ami eszméletlenül lehengerlő volt számomra. Onnantól kezdve sokáig Daron Malakiannek képzeltem magamat. Második osztályban önszántamból kezdtem el hegedülni, mert azt gondoltam, hogy jó lesz hülyéskedni majd a barátaimmal vicces hangokat játszván. Hamar kiderült, hogy vicces és kellemetlen hangokat könnyű játszani a hegedűn, de szépeket annál nehezebb. Ez volt az első rideg megtapasztalásom egy hangszer játszási technikájával. Sokkal később a gitár volt az, ami egy hasonlóan nehéz megtapasztalás volt elsőre, de egy idő után már nem tudtam letenni a gityót.

Dávid: Én neo-protestáns keresztény zenéken nevelkedtem, az egész gyerek- és fiatalkorom az ennek táptalajt adó közegből való kitöréssel telt el, amin a zene segített át. Olyan zárt és nem elfogadó helyről érkezem, hogy állandóan rejtegetnem kellett a telefonomon meg az iPodomon a számokat, amiket hallgatni szerettem volna, mert a szüleim csakis keresztény vagy komolyzenei cuccokat voltak hajlandóak engedni nekem meg a tesóimnak. Kicsit próbálták ezt a helyzetet valamiféleképp ellensúlyozni azzal, hogy beirattak komolyzenét játszani trombitán, ami arra tök jó volt, hogy a zeneiségemet kiképezzem magamnak. Közben nem álltam meg a gitáron, bár kezdetben a kiabálós és gyors zenék nem vonzottak, de Kurt Cobain megtanított arra, hogy ezeket játszani mennyire felszabadító tud lenni. És azt hiszem a szövegek értékét és szeretetét meg később tanultam igazán meg, Jakab Tomi segítségével.

Levi, az utóbbi időben már nemcsak hangszeresként, hanem énekesként is szerepel. Ez hogyan hatott a dalszerzésre, másképp álltok neki egy dal megírásának?

Levi: Számomra végtelenül sok ajtót kinyitott. Végre kézbe vehetem a dalszerzés minden oldalát, így sokkal könnyebb egy kész demot felmutatni a többieknek, vagy magam számára kísérletezni. Plusz még egy kis terhet is leveszek Dávidék válláról azzal, hogy kiveszem a részem az éneklésből. Nem mellesleg személyes sikernek is élem meg, hogy sikerült elhagynom kicsit a komfortzónám. 

Beni: Nagy hatással van, főleg a színpadi végeredményre, mivel három fele tudjuk osztani a szövegeket, három eltérő orgánumra. Ez a kifejezés nyomatékosítása, változatosabban és hangsúlyosabban tudjuk így artikulálni a szövegeinket.

Dávid: Másképp amúgy, azóta teljesen random is lehet már egy új számnál, hogy mit ki énekel, plusz tökre élvezzük, hogy együtt is tudunk üvöltözni.

A neveteket egy francia festőtől vettétek. Ez inkább csak esztétikai gesztus volt, vagy a választás mögött van valami mélyebb művészi kapcsolódás? 

Levi: A történelmi screamo zenekarok előszeretettel nyúltak a modern művészek felé névválasztásban. Jó ötletnek tartottam, hogy ezzel szembe menjünk, ugyanakkor sosem volt a kedvenc festőm. Azóta hol egyre jobban megszeretem a nevet, hol az jut eszembe, hogy talán rosszul döntöttünk. 

Beni: A napfényben tündöklő természet ábrázolása benne az emberrel számomra nagyon mély érzelmeket képes közvetíteni, úgy ahogy a zenénk is (remélem). Éppen ezért érzek párhuzamokat a festő gesztusvilága és a zenénk között.

Dávid: Én azért szerettem volna ezt a nevet, mert számítottam rá, hogy mi hárman érzékeny, álomszerű vagy nosztalgikus zenét tudunk vagy fogunk csinálni, pont, mint amilyenek Corot festményei.

A zenélésen túl van más művészeti ág, ami fontos számotokra, akár inspirációs forrásként, akár aktív alkotói tevékenységként?

Levi: Roppant közel áll hozzám a képzőművészet és a művészetelmélet is, így nagyon szeretek összefüggéseket keresni vagy létrehozni a zenénk és a vizuális megjelenésünk között, afféle összművészetként. 

Beni: Tervezőgrafikusként dolgozok, mely esetében egyedi izléssel bíró alkotóktól várnak el grafikai produktumokat. így a saját elképzeléseimet is injektálni tudom egy megrendelés tervezési folyamataiba, ami nagyon szuper. Az autonóm grafikától ez még persze távol áll, így szabadidőmben szeretem feltérképezni és kikisérletezni az önmagamat legjobban kifejező vizuális világot, ami egy folyamatos útkeresésként jellemezhető. A grafikán túl még a betűtervezés különösen foglalkoztat. 

Dávid: Engem az olvasott dolgok szoktak inspirálni, másban nem vagyok annyira benne. Lesz most olyan szám a valamikor elkészülő következő lemezen, aminek az alap inspirációja egy könyv által adódott.

A screamo műfaj általában az underground klubok falai között marad, ami erősen behatárolja a lehetőségeket- ti viszont bejutottatok a Kikeltető döntőjébe, felléptetek a Magyar Zene Házában és a Kolorádó fesztiválon. Ezt hogyan fogadta a screamo közeg, érzékeltetek bármiféle rosszallást vagy ellenérzést?

Levi: Sokkal inkább önmagamban kellett nagyon sok ellenérzést leküzdenem ezekkel a koncertekkel kapcsolatban, hiszen a színtér más zenekarai is gyakran kacsintgatnak a közegen kívülre. Számomra nehezebb az elveimmel egyezkedni, mintsem mások véleményét fontolgatni.

Beni: Eddig nem tapasztaltam negatív megnyilvánulásokat, és szerintem jó ha kicsit kimozdulunk a saját szcénánk teréből, nem kimondottan nekik szól az amit játszunk, hanem mindenkinek aki be tudja fogadni.

Dávid: Nem, szemtől szemben mindenki csak gratulált meg jófej volt.

Mit gondoltok, mennyire lehet hosszú távon életben tartani egy zenekart itthon?

Levi: Nem hinném, hogy ez másképpen megy itthon, mint külföldön. Szerintem ebben a műfajban, ha sikeres az együttműködés a zenekar tagjai és a színtér között, könnyedén lehet hosszú pályafutása egy bandának. 

Beni: Sokmindentől függ, hogy mi az, amitől tud működni éveken keresztül egy zenekar. Ha kitart a produktivitás, a zene iránt táplált szenvedély és a barátság, akkor működni fog, bármilyen állapotok is uralkodnak a külvilágban.

Dávid: Egyre szarabb hely Magyarország, szóval itt egyre jobb és könnyebb zenét szerezni, a kormány támogatja ezt azért rendesen, kösz!

Mi az ami szétbomlaszt egy zenekart? 

Levi: Nem tudom, de a fennmaradást tekintve hatalmas előny, ha a barátaiddal zenélsz együtt.

Beni: Talán az egyet nem értés, az idő közbeni változások a célok terén.

Dávid: Különböző célok, a különböző célok nem kommunikálása, vagy csak szimplán ha emberileg különböztök. Igen, ha barátok vagytok, akkor az egyet ebből könnyebben kiejt.

Koncerteken a dalszövegek a legtöbb esetben nehezen kivehetőek, inkább az érzelmi töltet dominál. Számotokra mennyire fontos, hogy a szövegek önállóan is megállják a helyüket, vagy inkább az élő előadás a lényeg?

Levi: Törekszem rá, hogy amiket írok, azok teljes értékű és elérhető szövegek legyenek, de mindig is tetszett a titokzatosság, ami azokat a bandákat övezi, akiknek fellelhetetlen dalszövegeik vannak.

Beni: Szerintem a hangsúlyosabb megnyilvánulás fontosabb élőben, ami – ahogy mondtad is – fokozza az érzelmet nem nyelvi eszközökkel. Ez az az eszköz, ami túlsúlyba fordul élőben és egy valós fizikai torzítást tesz a szövegekre/hangunkra, ami nem jelenti azt, hogy a szövegeinkre ne fordítanánk gondot és adnánk nekik mélyebb jelentéseket ennél.

Dávid: Saját magam számára többet, nagyobb kapcsot jelent az, ha értem és hozzám szól egy zenekarnak a szövege, mintha csak ott van valami, ami jelent valamit, de nem tudom, hogy mi, csak jól szól, jó hallgatni. Szóval az én részemről abszolút cél a tökéletesen megírt, megformált szöveg, amit ugyan érzelmesen adsz elő, de nem rejtegeted, hanem szeretnéd feltálalni kapcsolatteremtés céljából. És én azoknak a visszajelzéseknek is örülök a legjobban, amikor azt mondják az arcok, hogy szóltak hozzájuk a szövegek.

Eddig három Camille Corot koncerten voltam, és ebből kétszer is volt egyfajta gesztus a saját apáitok felé-  egyszer Levi, egyszer Beni részéről. Ez meglepett, mivel a dühös gitárzenét, főleg az underground műfajokat, általában a lázadás kontextusában értelmezzük, akár a fennálló rendszerrel, akár a saját felmenőkkel szemben. Ti hogy érzitek, mennyire vagytok lázadók, vagy ez már valami másról szól? 

Beni: Apukám volt az, aki az underground metal/hardcore szubkultúrába vitt annakidején, neki köszönhetem, hogy ebben a közegben kezdtem el mozogni, így közvetetten általa juthattam el a screamo-hoz is. Ezért ez egy köszönetnyilvánítás volt neki. Tulajdonképpen azon dolgok ellen lázadunk, amik belülről nyomasztanak minket. Szóval egyéni problémákkal foglalkozunk inkább, amik személyesebb konfliktusok sokkal konkrétabb problémákkal. Számomra a közös zenélés egy felszabadító állapot okoz, a fájdalmak, feszültségek feloldozása, és ennek a közös megünneplése. Egyfajta sámánként átéled ezt a színpadon, és ezt az érzést tovább adod a közönségnek.

Levi: Pontosan emiatt vált ki annak idején az emo a hardcoreból. A társadalmi problémák helyett a zenék az egyén problémáival, azok feldolgozásával, vagy éppen megélésével foglalkoztak. Természetesen meg lehet találni az összefüggéseket, és rámutatni, hogy tulajdonképpen a screamo frusztráltsága is az elnyomó rendszerből ered, a kérdés viszont már nem az, hogy mire vagyunk dühösek, hanem hogy pontosan hogyan is érezzük magunkat. Ez a megközelítés pedig szerintem legalább annyira fontos, számomra hatásosabb kapcsolódási pont mások zenéihez. 

Dávid: Számomra lázadás ez, az élet végtelen igazságtalanságával szemben, talán a saját feladásod ellen. Ebbe beleférhet az, hogy átvert téged az apád, mert elhagyott gyerekkorodban, és erről írsz dalt, meg az is, hogy nagyon szereted apádat és félsz, hogy meg fog halni. Azzal, hogy őszintén kiadod ezt magadból, vagy hallgatóként hallod, valamiféle lázadásszerű erőteljes folyamatot futtatsz magadon. Együtt hallani és érezni szomorú dolgokat kijátssza a rendszert, mert a közösségi fájdalomélmény után kevésbé érzed rosszul magad talán. De azt hiszem igen, elmondható, hogy nem szemből megy neki mondjuk egy megfoghatóan rossz, vagy ellenérzéses dolognak sem mondjuk egy szöveg; például a ‘bizonytalanságunk’ számunk szövege mondjuk a nem emo, vagy legalábbis nem camille corot felfogásban lehet, hogy nem a kollektív félelem közösségi traumaiságáról szólna, hanem azt utálná, annak menne neki, aki azt előidézi.

Mi volt a legmeglepőbb visszajelzés, amit olyan embertől kaptatok, aki korábban nem hallgatott ilyen zenét?

Dávid: “De várj, te a camille corot-ban? De hát az egy dagi srác volt, aki screamelt!”

Készültök új anyaggal? 

Levi: Igen, dolgozunk az új számokon, néhányat már koncerteken is játszunk, de a megjelenésről egyelőre nincs konkrétum.

Szöveg, fotó: Szabó Márk