A walesi származású Cate Le Bon az alternatív zene egyik legizgalmasabb és legnehezebben kategorizálható előadója. Dalszerzőként, producerként és kollaborátorként is folyamatosan új hangzásvilágokat keres, miközben minden lemezével más arcát mutatja meg.

Augusztus 19-én először lép fel Magyarországon, a Magyar Zene Házában. A koncert előtt arról beszélgettünk vele, hogyan változott a zenéje az évek során, milyen hatással vannak rá walesi gyökerei és együttműködései, valamint hogyan kapcsolódik egy új helyhez és közönséghez.

Gyakran „a hangzás építészeként” írnak le. Magadra ismersz ebben a leírásban? Amikor zenélsz és alkotsz, terekben, textúrákban és képekben gondolkodsz vagy valami egészen másban?

Elég nehéz elmagyaráznom, hogyan áll össze, amikor a saját dolgaimon dolgozom. Azt hiszem, az utolsó lemez számomra olyan volt, mintha folyamatosan ugyanazt a szobát rendeztem volna át. És közben mindig hagytam benne apró tárgyakat, nyomokat. Olyan volt, mintha ugyanannak a szobának az újabb és újabb átrendezéseiből állt volna össze az egész.

Szóval azt hiszem, amikor valamit készítek, vannak képek a fejemben terekről, formákról és színekről, de ezek nem mindig tudatosak. Inkább ilyen szinte tudatalatti formák, érzések és körvonalak, amelyek felé próbálok eljutni. Azt hiszem, van bennem valami nagyon vizuális akkor is, amikor mások zenéjén dolgozom. Szeretem, ha a dolgoknak van tapintása. Szeretem érezni a tárgyak formáját és textúráját, és valahogy látni is őket.

A lemezeid nagyon különböznek egymástól, mégis van bennük valami, ami azonnal felismerhető. A hangzásuk és a karakterük folyamatosan változik, mégis félreismerhetetlenül a te zenéid. Hogyan egyensúlyozol az ismeretlen területek felfedezése és aközött, hogy közben kapcsolódj a saját művészi nyelvedhez?

Számomra az a legfontosabb, hogy ne legyen ismétlődő a munkamódszerem, közben viszont képesnek kell lennem kizárni a külső zajt és hatásokat, és tényleg megtalálni azt a dolgot, ami valódi és autentikus, ami az egész lemez elkészítésének szükségletét hajtja. Valami olyasmit, ami abból a vágyból fakad, hogy felfedezzek, továbbgondoljak, vagy megkérdőjelezzek egy érzést.

A zene számomra egy eszköz arra, hogy egy kicsit jobban megértsek és felfedezzek dolgokat. És amíg ez a késztetés ott van bennem, hogy valamit létrehozzak, addig azt hiszem, ez mindig bele fog épülni az identitásomba, valahol a középpontjában marad. De nagyon fontos számomra, hogy minél több ajtót és ablakot bezárjak azzal a zajjal szemben, ami befolyásolhat, és valahogy eltávolíthat önmagamtól, megakadályozva, hogy igazán hallgassak magamra.

Tudatosan próbálod elkerülni az önismétlést, vagy a változás egyszerűen természetesen következik abból, hogy milyen körülmények között vagy?

Szerintem ez az egész összefügg. Egyik lemez sem vákuumban születik, minden, amit korábban csináltál, valamilyen módon kapcsolódik hozzá. Szóval nem mondanám, hogy volt bennem egy olyan szándék, hogy soha ne ismételjem magam. Néha szerintem gyönyörű dolog az ismétlődés, amikor egy korábbi munkád visszhangjait hallod.

De szerintem az a lényeg, hogy ne legyen egy megismételhető munkafolyamatom. Minden lemeznél az a vágy hajt, hogy olyan helyzetbe hozzam magam, amelyben másképp kell dolgoznom. És azt hiszem, minden művész valamilyen módon meg fogja ismételni önmagát egy ponton, de arról van szó, hogy más körülmények közé helyezed magad, hogy talán más árnyalata legyen annak, amit létrehozol.

Most a tavaly megjelent legutóbbi lemezeddel, a Michelangelo Dying-gal turnézol. Most, hogy már a felvételi folyamaton túl is együtt éltél vele, megváltozott a hozzáfűződő kapcsolatod? Vagy teljesen másképp viszonyulsz hozzá most, amikor élőben játszod, mint amikor felvetted?

Igen, ahogy mindig, bármilyen témáról is szóljon egy lemez, a kapcsolatod és a perspektívád változni fog vele kapcsolatban. Különösen ennél a lemeznél, mert annyira befelé forduló volt. Valós időben írtam. Teljesen benne voltam egy olyan szívfájdalomban, amilyet korábban még soha nem tapasztaltam. Szóval ez az egész nagyon befelé irányult. Próbáltam dolgokat leírni és megragadni őket abban a pillanatban, amikor történtek.

Aztán amikor ezt elő kell adnod, az nyilván kifelé irányul. Meg kell próbálnod egy kicsit más perspektívából megérteni a dalokat. Kívülről befelé nézel, nem belülről kifelé.

És mindig nagyon szeretem azt a részét ennek a folyamatnak, amikor valami olyat, amit privátban hoztál létre, később előadsz másoknak. Nagyon érdekes folyamat megtalálni egy új perspektívát, hogy meggyőződéssel és olyan megértéssel tudd előadni a dalokat, ami szükségszerűen más, mint amikor még benne voltál ebben a folyamatban.

De a lemeznek nincs lineáris narratívája. Nagyon sok mindent írtam, amiről tudtam, hogy valódi, de még nem értettem teljesen. Mostanra viszont vannak dolgok, amelyeket már megértettem, vagy másképp kezdtem el érteni és ezért most nagyon élvezem az előadásukat, szemben azzal a frenetikus írási időszakkal, amikor a lemez készült.

Ez az album egy nagyon személyes időszakból született. Közben viszont úgy érzem, hogy az érzelmeket gyakran absztrakción és gondosan megformált hangzásokon keresztül fejezed ki. Mit tesz lehetővé számodra az absztrakció, amit az egyenes, közvetlen kifejezésmód nem?

Szerintem az absztrakcióban az a gyönyörű, hogy folyamatosan változik. Amikor az absztrakció valódi helyről jön, amikor egy valódi érzelemből születik, az teljesen más … Volt, aki már nevezte ezt értelmetlenségnek, ami szerintem valami teljesen más. Az absztrakt nyelv szerintem származhat mély fájdalomból, és ha valami valódi helyről jön, az emberek felismerhetik benne ezt. Rengeteg különböző „ruhát” felvehet, és attól függően változtathatja a ruháit, hogy ki hallgatja, milyen hangulatban van az illető, de attól még valódi marad.

Egyszerűen imádom, hogy ennyi különböző jelentést képes felvenni, hogy fejlődhet és változhat, és idővel maga is változik, de közben megmarad benne az igazi érzelem. Számomra ez sokkal erősebb, mint dekorációkat készíteni és egy nagyon lineáris narratívát létrehozni. Valami, ami ennyire változékony, ami képes alakot váltani és új jelentéseket felvenni, sokkal szebb számomra, mint valami, ami egyszerűen csak egy igazság kijelentése.

Már említetted, hogy a saját munkád mellett más előadókat is producerként segítesz. Mi vonzott eredetileg a produceri munkához?

Először egy nagyon közeli barátom kért meg rá. Dolgoztam a lemezein. Aztán Bradford Cox megkért, hogy producerként dolgozzak vele. És akkor vált ez valamivel láthatóbbá. Három hónap Bradforddal valószínűleg húsz év tapasztalatának felelt meg. Hihetetlen, zseniális, kiszámíthatatlan ember volt.

Szóval igen, azt hiszem, soha nem úgy indultam neki, hogy ezt akarom csinálni. És igazából most sem. Nincs bennem különösebb vágy arra, hogy producer legyek. Viszont imádok olyan zenészek lemezein dolgozni, akik felvillanyoznak. És szerintem számomra az egyik legfontosabb dolog maga az alkotás. De soha nem akartam, hogy ez fontosabb legyen annál, hogy a saját lemezeimet csináljam. Szükségem van erre a kifejezési formára, de ha van elég energiám egy lemez elkészítéséhez, akkor megcsinálom. És ez gyönyörű dolog, szeretném is csinálni. De, ahogy mondtam, nem arra vagyok kitalálva, hogy producer legyek. Csinálom. És szeretem. Segít abban is, hogy amikor a saját lemezeimen dolgozom, másképp gondolkodjak.

Szerintem a legfontosabb egyszerűen a hallgatás, a facilitálás és az, hogy nyitott és befogadó maradj. Nem hiszek abban a hierarchiában, amely szerint a stúdióban a producer a főnök, vagy ilyesmi. Ehelyett ennek egy igazán szép, közös, egymás mellett zajló folyamatnak kell lennie.

Szerinted az, hogy más előadókat is producerként segítesz, megváltoztatta azt, ahogyan a saját zenédhez közelítesz?

Szerintem minden alkalommal, amikor stúdióban vagyok, akár a saját dolgaimon dolgozom, akár másokkal dolgozom, bármilyen formában is, mindig nyitott szemmel és nyitott füllel kell jelen lenned. Minden egyes sessionből van valami, amit magaddal vihetsz és megőrizhetsz, és néha valami, amit aztán el kell engedned.

De nagyon nehéz pontosan tudni vagy megmondani, hogy bizonyos dolgok hogyan változtattak meg vagy mozdítottak el benned valamit.

A munkád sok különböző helyre és zenei közegbe elvitt, Wales azonban továbbra is fontos része a művészi identitásodnak. Hogyan formálta ez a környezet azt, ahogyan a zenéről és az együttműködésről gondolkodsz?

Megint csak nehéz pontosan meghatározni ezeket a dolgokat. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy amikor Walesben nőttem fel, és elkezdtem megszállottan érdeklődni a zene iránt, akkor ott volt a britpop, és ott volt a Super Furry Animals meg a Gorky’s Zygotic Mynci.

Ők valahogy ennek a hatalmas Britpop-szcénának a perifériáján voltak, de közben kívülállók is maradtak. Játékos volt, abszurd, gyönyörű, és volt benne egyfajta krautrockos érzékenység is.

És szerintem ez nagyon nagy hatással volt az én generációmra, és mindenkire, aki az én generációmból Walesben zenét készített. Sokkal inkább egyfajta érzékenységről szólt, mint arról, hogy mindenben legyen valamilyen közös hangzásbeli vonal. Szerintem inkább arról szólt, hogy egyszerűen azt csinálhattál, amit csak akartál, és közben továbbra is része lehettél valaminek.

Igen, azt hiszem, ez lett az egyik legfontosabb dolog, amit magamba szívtam ebből. És aztán elképesztő módon John Cale-ben is megvan ugyanez, annak ellenére, hogy 19-20 éves korában New Yorkba költözött. Ugyanez a dolog van meg benne, mint Gruffben és Eurosben: egy nagyon határozott, megszállott érzés, hogy „én egyszerűen azokat a lemezeket fogom elkészíteni, amelyeket én akarok elkészíteni”. És ez valahogy úgy létezik, hogy nincs benne semmiféle bocsánatkérés. És nem is kellene, hogy legyen. Egyszerűen nagyon sajátos. És nem tudom, mi volt Walesben, ami ezt létrehozta, de úgy tűnik, tényleg van ott valami. Nem hiszem, hogy rá lehetne mutatni egy közös hangzásbeli hasonlóságra mindenben, de van egy bizonyos érzékenység, ami létezik, és amit olyan emberek erősítettek és tápláltak, mint Gruff, Euros és John Cale.

Írtál már dalokat walesi és angol nyelven is. Ezek a nyelvek különböző irányokba visznek az írásban, az éneklésben vagy a gondolkodásban? Más érzelmi ritmusa van számodra a két nyelvnek?

Már nagyon régóta nem írtam semmit walesiül. Sokat gondolok rá, de ahogy én használom, stilisztikailag nem igazán fordítható át. A walesi az egyik anyanyelvem az angol mellett, és a barátaimmal minden nap beszélek walesiül. De számomra nagyon más folyamat leülni és walesiül írni, mert angolul beszélő háztartásban nőttem fel. Ezért nehéz hozzáférnem ugyanahhoz a ritmushoz és szabadsághoz walesiül, ami az angolban megvan. És ez az a fajta szabad, elengedett, absztrakt írás, amire szükségem van és amire vágyom. Nem tudom, hogyan férhetnék hozzá ugyanehhez walesiül.

Valami, amin mindenképpen dolgoznom kellene, csak nem tudom pontosan, hogyan. A hétköznapokban teljesen természetes számomra, hogy naponta többször váltok a walesi és az angol között. De amikor leülök írni, a két nyelv nagyon különálló dolognak érződik. Még nem jöttem rá, hogyan tehetném a walesit hozzáférhetőbbé azon a módon, ahogyan nekem szükségem lenne rá.

A dalaid nagyon intimek, és hallgatás közben gyakran egy privát, belső atmoszférát teremtenek. Ezt nehéz lehet reprodukálni egy koncerten. Mi változik szerinted, amikor a zenét közösen, egy koncertteremben élik át az emberek?

Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nagyon fontos számomra, hogy az albumot a lehető legjobban újrateremtsük. Ez azt jelenti, hogy a zenében lévő összes érzelmi réteg háromdimenzióssá válik, tapintható lesz, körülöleli az embereket. És ahogy korábban mondtam, megtalálom az előadásban azt a pontot a dalon belül, ami valódi. Nagyon sok munka van ebben.

De mostanában tényleg nagyon küzdök a telefonokkal a koncerteken. És nem, vagy legalábbis nem teljesen, azért, mert nem akarom, hogy az emberek a telefonjukkal felvegyenek engem előadás közben. Őszintén szólva ezt is elég zavarónak találom: azt a fajta jogosultságérzetet, amit az emberek a telefonjukkal kapcsolatban éreznek, mintha bármit lefényképezhetnének vagy levideózhatnának. De emellett a telefonok a kapcsolódás ellentétei egy koncertteremben. Amikor az emberek figyelnek, és nincsenek telefonok, létrejön egy gyönyörű közösségi élmény, amit csak azok osztanak egymással, akik ott vannak a teremben, ez az energiaátadás, őszintén szólva, ég és föld. Ez számomra nagyon fontos. Nem tudom, egyszerűen annyira értékes.

Emlékszem, amikor fiatalabb koromban elmentem zenekarokat megnézni, és még most is így érzem, az egész olyan, mint valami varázslat. Ugyanabban a teremben vagy azokkal az emberekkel, akiknek a zenéjét hallgatod. És ez az előadás csak neked és azoknak szól, akik úgy döntöttek, hogy a pénzüket és az idejüket arra fordítják, hogy ott legyenek veled ebben a teremben.

Az emberek pedig elpazarolják ezt azzal, hogy azzal vannak elfoglalva, hogy elővegyék a telefonjukat. Még az is, amikor valaki elkezd matatni a táskájában valami közben, szerintem kiránt valamiből. Szóval számomra ez egyszerűen olyan, hogy: kifizetted a jegyet, rászántad az idődet, hogy elgyere ezekre a koncertekre, ne rontsd el azzal, hogy valami olyasmi megörökítésével vagy elfoglalva, amit amúgy sem fogsz tudni soha igazán megörökíteni.

És ezért számomra nagyon-nagyon fontos, hogy egy egész terem egyszerre érezzen valamit, ugyanabban a pillanatban. Ez egy hihetetlen érzés. Olyan, mint valami alkímia.

Ez lesz az első önálló koncerted itt Magyarországon. Budapestnek nagyon erős zenei és művészeti identitása van, de minden közönség megteremti a maga sajátos atmoszféráját is. Mi az, amit a leginkább kíváncsian vársz attól, hogy itt lépsz fel, és hogy egy olyan helyre, olyan közönséghez hozod el a zenédet, amellyel korábban még nem találkoztál ilyen formában?

Számomra mindig meglepő, hogy elutazhatok ezekbe a gyönyörű városokba, és az emberek eljönnek a koncertjeimre. Tudod, talán visszakanyarodva ahhoz, amiről az előbb beszéltem: egyszerűen az, hogy egy térben lehetek, és igazán megérezhetem, befogadhatom egy hely energiáját, ez minden városban más és nagyon szeretem, hogy valahogy ráhangolódhatok egy hely egyedi, sajátos hangulatára, és szemkontaktusba kerülhetek a teremben lévő emberekkel. Ez számomra még mindig varázslatos.

• Cate Le Bon augusztus 19-én lép fel a Magyar Zene Házában, részletek ITT!