Túl a Magnolia megjelenésén és a hozzá tartozó lemezbemutató koncerten úgy gondoltuk, hogy itt az ideje leülni a Kikeltető shortlistre is felkerülő GAB-bal, és megkérdezni őt mindarról, amit az elmúlt hónapokban átélt és megtapasztalt. A beszélgetés ennél persze sokkal bővebbre sikeredett, több kibontásra váró témát is érintettünk, így az énekes-dalszerző szemszögéből tudhattuk meg, hogy jellemző-e a művészvilágban az arrogancia, ahogy azt is, miért fontos kiállni a társadalomból kirekesztett csoportok mellett.

Mindenekelőtt hadd kérdezzem meg, hogy mit jelent számodra a művészet? Van-e feladata, tanítanivalója a művésznek?

Hogy a művészetnek milyen feladatai vannak és milyen szerepeket lehet azon keresztül vállalni, örök kérdés. Azt hiszem, hogy az én esetemben ez egy eszköz, ami által kimondhatom mindazt, amit gondolok az engem körülvevő világról. 

Tehát a művésznek ki kell állnia bizonyos értékek mellett?

A magam részéről az az ars poeticám, hogy igen. Számomra alkotóként és befogadóként is fontos szempont, hogy megtalálom-e bármilyen műalkotásban – legalább egy pillanat erejéig – ezt. Persze az is kell ehhez, hogy sikerüljön elültetni a gondolatot, például egy dalban, hiszen ezáltal lesz a művészetnek súlya. Azt a kifejezést, hogy „tanítania kellene” már óvatosabban használom, mert ez egy alá- fölérendelt helyzetet sejtet, ami azt sugallja, hogy bennem megvan valami, ami a másikban nincs. Úgy gondolom, hogy inkább diskurzust indítani fontos – bármivel kapcsolatban –, nem ezt a viszonyrendszert erősíteni.

Ezt meg is teszed. A lemezbemutató koncerteden elmondottakból és a közösségi médiás jelenlétedből is jól érzékelhető, hogy előszeretettel foglalkozol az előítéletekkel, felszólalsz minden ellen, ami rossz, kirekesztő.

Elöljáróban el kell, hogy mondjam, iszonyatosan idegesít a kapitalista világban jelenlévő arrogancia, teljesen elzárkózom ettől. A belvárosi közegben mindenki elképesztően liberális, de azon kivagyunk, ha a hajléktalan ott fekszik a kapualjban vagy felszáll arra a buszra, amin épp utazunk. A zeneiparban is jellemző ez a mintázat, mert iszonyatosan pici a város, pici az ország és nagyon sokan vagyunk zenészek. Könnyen bejárható a közeg, a mai művészattitűdben pedig sokszor megszűnik az „ember” létezni. Brandingelt karakterek vannak, akik együtt buliznak, alkotnak, lógnak – és ennek hatására néhányan felvesznek arrogáns szerepeket. Szóval ez a világ szabadnak tűnik, de nagyon szűk és sok esetben nagyon kirekesztő. Szerintem abban van a kulcs, hogy amit a művészi karaktereddel kommunikálsz, az összhangban van-e azzal, ahogyan emberként viselkedsz és funkcionálsz helyzetekben. 

Te is megtapasztaltad már a kirekesztettség érzését?

Pont most láttam, hogy lesz egy „Zeneipari nő vagyok, és szeretem” elnevezésű esemény, nagyon várom és kíváncsi vagyok a megszólaló pályatársak megéléseire. Csak egy példát mondok: ha látsz egy zenészekből álló asztaltársaságot, ott általában tíz férfi ül, ha pedig van köztük nő, akkor az általában egymaga ül ott. Nem szeretném a férfi alkotókra hárítani a felelősséget, ez egy társadalmi szintű probléma, de ha ezzel kapcsolatban közülük is minél többen szerepet vállalnának, akkor talán enyhülne a folyamatos szorongás és pozícióféltés. Azt gondolom, hogy addig, amíg ezt nem tanuljuk meg társadalmi szinten, igenis szükség van kvótákra – minden ilyen kérdést vagy csoportot illetően. Tudom, hogy ez át tud csapni szélsőségekbe, szerintem viszont hasznos lenne – legalább a törekvés –, hogy ne csak azokat képviseld, akik a te tükörképeid. Egy ilyen igazságtalan rendszerben igenis szolidárisnak kell lennünk egymással.

Nem vitatkozom az állításoddal, mégis felteszem a kérdést: mi van azokkal a női előadókkal, akik ilyen viszonyok között is elképesztően sikeresek tudnak lenni? Péterfy Bori vagy Rúzsa Magdi léte alátámasztja, vagy megdönti mindazt, amit elmondtál?

Nem azt mondtam, hogy nincs rá példa, hanem azt, hogy ezek nehezített pályák. A női előadók alulreprezentáltabbak ebben a közegben. A környezetemben alkotó nők is gyakran mesélnek ezekről a nehézségekről. Szerintem nagyon nagy kitartás, elhivatottság és megszállottság szükséges a sikerhez. A munkában viszont hiszek. 

Kimondottan szimpatikussá teszi a személyedet, hogy minden adandó alkalommal felszólalsz a rasszizmus ellen. Azt hiszem, hogy ez példaértékű egy olyan országban, ahol még 2024-ben is determinálni tudja egy gyermek jövőjét a származása.

Cibakházán nőttem fel, faluban, ami egy safe place volt számomra. Onnan elkerültem a szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatára (ebben az intézményben végzett Alföldi Róbert, Nyáry Krisztián, Zséda és Novodomszky Éva is – a szerk.). Ez egy nagyon elfogadó hely volt, egy buborék, tehát relatíve sokáig nagyon jó közösségekben töltöttem a mindennapjaimat. Természetessé vált az elfogadás és a nyitottság. Én is roma származású vagyok, engem is értek bántások – egy-egy cinikus megjegyzés az orvosnál, egy váratlan meggyanúsítás az iskolai táborban, kételkedő megjegyzések, hogy viszem-e valamire –, mégis azt kell mondanom, hogy elhanyagolható az engem ért atrocitások száma azokhoz a társaimhoz képest, akik jobban magukon hordják a cigányság külső jegyeit. Így bár a világos bőröm miatt privilegizált helyzetben vagyok, fontosnak tartom, hogy minden fórumon felszólaljak a kirekesztés ellen. Ezenfelül jazz-zenész vagyok, a műfajon keresztül is mélyrehatón beleláttam a feketék harcába, ami nagyon inspirál engem. 

Észrevettem, hogy igazán természetesen bánsz a közönséggel, szinte barátként fordulsz feléjük. Általában véve ilyen vagy az emberi kapcsolataidban?

Örülök, hogy ezt mondod, fontos visszajelzés. Emberszerető arcnak gondolom magam, és a zenélésben is azt szeretem a leginkább, hogy együtt lehet csinálni, reagálhatunk egymásra. Ebben a helyzetben sem bírom a színpadról – ami eleve egy magasított hely – előadott arrogáns művészi attitűdöt.  A koncert után szeretek a közönséggel együtt lenni és nem a backstage-be bevonulni. 

Mégis elhangzik az egyik dalodban a “mindenki kettőre zárja önmaga ajtaját” mondat. Ezzel pontosan mit akartál kifejezni?

Többféle olvasata is van. Az első nem lesz meglepetés. Nagyon rossz mentális állapotban van ez az ország, félelemirányítottak, dühösek, frusztráltak és gyanakvók vagyunk, attól is megrémülünk, ha az utcán megállít bennünket egy idegen. Másfelől a kettőre zárt ajtó arról is szól, hogy elvonulunk a magányunkba. A dal egyébként úgy folytatódik, hogy „magamnak tartogatom, te magadnak tartogatod, amit az élet egymásnak szánt” – ami annyit jelent, hogy királyabb lenne közelebb lenni egymáshoz.

Nyitva-zárva. Ez egyfajta kettősségre utal. 

A bennünk lévő falak sokszor azért épülnek, hogy megvédjenek bennünket. Szerencsésebb erre úgy tekinteni, mint egy tanulási folyamatra. Merjünk odafordulni, elmondani, hogy mi van velünk, merjük megkérdezni a másiktól, hogy érzi magát, mit gondol. Ez a részlet arról is szól, hogy a kettőre zárt ajtó mögött mindenkinek van egy izgalmas rendszere, és egymáséba csak akkor látunk bele, ha beenged a másik. Azon kívül van a külvilág, amin keresztül értelmezni tudod magad, és egyébként egy nagyon izgalmas hely, a kettőben pedig kell, hogy legyen átjárás.

Túl az első albumod megjelenésén mit érzel most? Valóra válnak a gyermekkori álmaid?

A színpad mindig természetes hely volt számomra, már az oviban is én voltam az előadáscsináló, még vokalistákat is szerveztem magam köré, hogy előadhassam Natalia Oreiro Vad Angyalát. Kisgyerekként viszont nem az éneklés, hanem a színház volt a jövőképem, így leginkább színészként láttam magam. A legnagyobb fordulópontot a Zeneakadémia jelentette, mert hivatalosan is zenész lettem, ami elköteleződéssel járt. Az álmaim lassan, a nehézségek ellenére is valóra válnak.

A művészetben nem mindig szép az, ami jó. A katarzist például leginkább a szenvedésen keresztül tudjuk átélni. Hogyan idomulnak az alkotásaid az érzelmeidhez? Mi a jellemző forrása a dalaidnak?

Azt hiszem, hogy az érzések, az ingerek, az extázis mind nagyon fontos muníciók, de kalodaként is funkcionálhatnak, ha csak ezekből tud dolgozni az ember. Engem korábban idegesített, hogy nem voltak egyéb eszközeim, csak az érzelmek. Ebben az a veszélyes, hogy mindig egy túlhevült állapotba taszítanak. És bár intuitív módon is nagyon jól lehet alkotni, számomra mégis fontos volt a tudatosság és a kiérlelt koncepcióra való törekvés. Ezt először a hangszeres barátaimat figyelve ismertem fel. Ők leültek és komponálnak. Mára tehát az érzelmeim csak muníciónak szolgálnak, lecsapódnak a jellememben, ezek keverednek a világról alkotott gondolataimmal, és így lesz a zeném egy tudatos közlés, amihez mindenki kapcsolódhat.