Több heti nem alvást követően egy Artist belépővel kiegészülve sikerült beérkeznem az idei Sziget Fesztivál területére. Saras cipők és foszladozó padlószőnyegek tengerére bukkantam a Cökxpon Chill Gardenben ahol szerkesztőtársam felnyalábolását követően belevetettük magunkat a hely adta lehetőségek végtelen kínálatába.
Egy óra alatt mindössze háromszor sikerült eltévednem, az árak természetesen masszívan a plafont kaparásszák enyhe ipari ízt kölcsönözve a fesztivál hangulatába ahol örül az ember, ha valaki képes magyarul beszélni. A pultosok és koordinátorok tömegétől eltekintve persze.
Kötelező jellegű teendőim elvégzését követően az A38 sátorban ragadtam a nap további részére. Elsőként a Palma Violets volt terítéken melyre még a nem messze kanyargó szétáztatott mellékúton, a kávém után kutatva lettem figyelmes. Kissé a még jóféle Kings of Leont idézte, sokkal több ízléssel kiegészítve. Őket a Band of Skulls követte lenyűgöző showt generálva mely helyenként könnyen elfeledtette az emberrel, hogy tér és idő mely pontján sikerült egy pillanatra leragadnia.
Mindezek után tekintve, hogy újabb Goldsprintelésre tett kísérletünk sem igazán valósult meg, visszatértünk az A38-ra – furcsa, hogy ez esetben kivételesen nem a hajóról beszélünk – a, mint utóbb kiderült egyik legutolsó Angel Haze koncertre. Az előzetesen végighallgatott „Ne keveredj a tömegbe, mert idén sanszos, hogy agyontaposnak” javaslatok ellenére valamiért a színpadtól nem messze találtam magam. Ezzel jó ideig nem is volt probléma. Az énekesnő tökéletesen eltalált közönség közé ereszkedésére azonban, amikor már a rajongók kellőképp összenyomták belső szerveimet, szerkesztőtársam önfeláldozóan átvette a kezemből a kamerát.
„Najó, meg persze benne volt a széles látószögű objektívre való flesselés is, sajnos pont rossz helyen álltam, de azért eszméletlen élmény volt egy ilyen energiabombától húsz centire létezni. Nem ismertem azelőtt a csajt, de nagyon tetszett amit láttam. Utána jött Kelis, aki bár a hatalmas hangjával és több évtizednyi slágereivel nagyon izgalmas előadónak bizonyolt, pár dal után már nem maradt fenn különösebben az érdeklődésem, szóval továbbmentem.” – ezt már András, a szerkesztőtársam mondta.
A headliner Korn – mely számomra leginkább kiábrándítóan rutinosnak hatott – Nagyszínpados fellépését követően nem sokáig élvezhették a szitizenek a Fesztiválköztársaság lehetőségeit a menetrendszerű esőzések következtében. Mi valahogy – mostanáig nem jöttem rá hogyan – egy kölcsönbe kapott, iszonyat drága fényképezőgéppel a vászontáskámban visszaszenvedtük magunkat a Cökibe ahol végül a backstage mögött felhúzott kis sátor sarkába beapplikált hűtő és az éppen fellépésre készülő táncos sereglet közé tömörültünk be mély kiábrándultsággal arcunkon. Pár órával később – kellőképpen ronggyá ázva természetesen – elhagytuk a fesztivál területét a tudattal, hogy nem lesz egyszerű felkaparni magunkat másnap és útnak indulni a Fekete Zaj Fesztiválra.
„Én viszont maradok végig, tegnap az eső alatt összehaverkodtam a holland sátorszomszédaimmal, akiknek volt egy nagy sörsátruk, így szárazon és jókedvűen úsztam meg a záport, majd amikor már egy kicsit jobb lett a helyzet, átmentem az A38 hajóra sátorba, és még pont elkaptam a Klaxons végét. Olyan volt, mint amilyennek 15 éves koromban elképzeltem, nagyjából azóta nem is nagyon hallgattam őket, de azért bántam volna kihagyni.”
