Majdnem három éve már, hogy a Cage The Elephant kiadta második nagylemezét, a Thank You, Happy Birthday-t, de a jó hír, hogy nem kell tovább várnunk, október 7-én Magyarországon is megvásárolhatóvá válik új albumuk, a Melophobia. A kérdés már csak az, hogy tényleg örülünk-e ennek, tudniillik az évek során azt figyeltem meg, hogy minden zenekarnak a harmadik albuma a leggyengébb, leglassabb, legunalmasabb. Lássuk, hogy megy ez Kentucky-ban!

A három állításomból csak a lassabb állja meg a helyét, és az is csak magukhoz képest. Huh…

Kezdjük a boncolgatást lemez és háttérmunkálatok vizsgálatával!

„Nem igazán te írod a számot. Hagyod, hogy a szám találjon rád.” – hangzott Matt Shultz szájából ez a kissé elcsépeltnek tűnő felismerés.

„Egyszer eltörtem az orromat kosarazás közben. Épp turné előtt voltunk. Amikor elmentem az orvoshoz, az volt az első kérdésem, hogy mennyi ideig maradhatna ez így. Azt mondták maximum 2 hét. A turnénak egy hét és 5 nap múlva lett vége, ez idő alatt azért egy kicsit begyógyult. Miután visszamentem azt mondtam nem akarok altatást, mert holnap újra útra kelünk. Az doki azt válaszolta, hogy csak a rabok nem szokták kérni, így hát ráült a mellkasomra,  feldugott valamit az orromba és elkezdte tördelni a csontokat. Végig levegő után kapkodtam, meg is kellett állni párszor. Ez egy hatalmas gyötrelemmel és fájdalommal járó utazás volt aminek célja az önkényes kreatív kényeztetés. A végén arra jöttem rá, hogy a nyomasztó érzelmek és a sok vérveszteség ellenére teljesen megérte. Mert át-, és túléltem miközben kivirágoztam, pedig az azonnali ellátás sokkal egyszerűbb lett volna.” – Shultz szerint ez a történet foglalja legjobban magába a harmadik lemezük írási és a felvételi procedúrájának hátterét.

„Melophobia a zenétől való gyűlöletet és félelmet jelenti. Az egész folyamat tele volt csapásokkal és növekvő fájdalommal. Persze voltak jó pillanatok is, amikor béke és nyugalom uralkodott, de egyszerűnek semmiképp nem mondanám. Gyakran olvastam olyan zenészekről, akik nem bírták elviselni saját zenéjüket vagy hangjukat. Most már értem, miről beszéltek. Van, hogy eljutsz egy olyan pontra, hogy a szó szoros értelmében nem bírod folytatni amit csinálsz. Ebbe bele lehet bolondulni. „

Ahogyan az idézetekből is kiderül, elég nehéz időszakon ment át a zenekar. A 2011-es Thank You, Happy Birthday után 80 számot dobtak el, és kezdtek elölről mindent, teljesen új szemlélettel. – „A legtávolabbi kreatív potenciálunk kihasználása.”

A zenekar hatodik tagja, barátjuk és eddigi producerük Jay Joyce foglalkozott a harmadik lemezükkel is, teljesen elfogadva új politikájukat. A hosszabb szünetnek pedig az volt az oka, hogy a srácok kissé elfáradtak az 5 éven át tartó non-stop zenélésben, de állításuk szerint jót tett nekik ez a kis pihenő, mert így mindenki egyedileg tudott kísérletezni, és lehetőségük adódott, hogy mindenki saját újdonsült ötleteivel gazdagítsa az új lemezt. – „Mikor visszatértünk, mindannyiuknak különböző nézetei voltak”

‘Spiderhead’
Az elején olyan volt mintha egy Black Keys albumról emelték volna át, de ez az érzet gyorsan meg is változik. A szám végig pörgős, az ordibálós refrént meg egyszerűen imádom. Valahogy ez az amit elvárok egy Cage The Elephant daltól, na meg az őrült húzásokat, amik itt is szépen megjelennek. Most komolyan, ki számított rá hogy egy trance-es elakadást beleraknak, majd a végén Tom bajszait tépkedik? A srácok állítása szerint ezt a számot hozták össze a legnehezebben. Szerintem jól sikerült!

‘Come A Little Closer’
Single-ként már korábban kiadta a zenekar, amolyan album promóció gyanánt. Úgy tűnik a lemezbeharangozáshoz divat mostanság szomorúbb hangvételű számot választani. Félre ne értsetek, nincs ezzel semmi gond, sőt, tény, hogy ez az egyik legerősebb szám a korongról. Érdekesség, hogy a szám a Buenos Aires-i reptéren fogant egy elhagyatottabb terminálon. Az ihletet néhány argentin cigány-muzsikus adta, de még bolgár népzene is közrejátszott létrejöttében.

‘Telescope’
Első hallásra kicsit fura volt nekem egy lassú, szomorkás időelmúlós bölcseleti számot hallani tőlük, de az ördögbe is, működik! Annyit még hozzátennék, hogy a vége felé a bridge rész, ahol Matt egy hangon énekel rövid egy-egy szavas mondatokat nekem baromi ismerős valahonnan.
„Egy fiatalabb zenekarral lógtam és azt mondtam nekik – Csak kezdjétek el! Így íródik egy szám. – Aztán megfogtam a gitáromat és megmutattam nekik. Ekkor írtam meg a ‘Telescope’ refrénjét.”

‘It’s Just Forever’
Atyaúristen, mekkora szám! Nem tudom kinek a fejéből pattant ki, hogy elhívja Alison Mosshartot a Kills-ből énekelni de csókoltatom! Nagyon jól kiegészítik egymást Matt-tel. Apropó, mióta tud a frontember magasan énekelni? Szépen eltalált szám. Meglepődnék, ha nem készülne hozzá klip.

‘Take It Or Leave It’
Kicsit stadionhimnuszosra sikeredett, de abszolút a jobbik fajtából. Egy jammelés során született, ám sokáig nem sikerült hozzá strófát írni. Egyik nap azonban Matt felkelt, felkapta a gitárját és kikristályosodott az egész. Azonnal lerohant a stúdióba a srácokhoz, és még aznap fel is vették.

‘Halo’
Nagyon jó benne a pattogós basszus, attól a nagyon magas, gyilkos énektől pedig kiráz a hideg. Mintha Matt az életéért rimánkodna. A számnak a gitártémáját még a második lemezük turnéján találta ki Lincoln, később a gitár tempóját megduplázták. A vokált karácsonyi dalok ihlették, a szöveget pedig azok a múltbéli cselekedetek amelyekre Matt nem büszke és azóta is kísértik mindennapjait.

‘Black Widow’
Komolyan nem tudom mi ez a fejhang hullám, de ebben az évben ez már a harmadik olyan lemez ahol az eddigi rekedtes ordibálós hangzást felváltja az eunuchok sikolya. Lehet ez kicsit degradálóan hangzott, de alapvetően nincs ezzel semmi bajom, csak fura. Nameg mindig a Kolin jut róla eszembe… Kellemes meglepetés, hogy kürtöket is hallani a számban, mely alapvetően eléggé megosztotta a zenekart, végül azonban Brad akarta nyert. A végeredmény magáért beszél.

‘Hypocrite’
Első gondolatom az volt, hogy nagyon tetszik, hogy fúvósokkal is játszadoznak, bár nem bántam volna ha kicsit több teret hagynak nekik. Kicsit utánanézve a dolgoknak választ is kaptam rá, miért „csak” ennyi, ugyanis a vágás során Jay valamit elrontott. Importáláskor a szám felvételei kissé összekeveredtek és egy másik dalból átkerültek a fúvósok. A srácoknak azonban nagyon megtetszett a „baki”, így benne hagyták a kész felvételben.

‘Teeth’
„It’s driving me crazy!” – hát azt halljuk! Az elején egy egyszerű, de zúzós számnak tűnik, de a végére teljesen elszállnak a srácok. Tele van ez is meglepő húzásokkal, fúvósokkal és rappelés féleséggel… A szöveget az öreg Hanna-Barbera rajzfilmkarakter Nyegleó menő testtartása ihlette, bármit is jelentsen ez.
Imádom!

‘Cigarette Daydreams’
Ha kitomboltuk magunkat, jöhet az elalvós szám a végére. Szeretnék végre pop előadóktól is hallani ilyen jó popszámot!
„Ezt a dalt Matt írta. A telefonján mutatta meg nekem. Azt mondta nem túl „Cage-es”, talán valami másra fogja majd felhasználni, de én azonnal beleszerettem. Ez volt a pillanat, amikor eldöntöttük: „Miért kéne nekünk Cage The Elephant-es dalokat írni?” Innentől kezdve csak zenét írnunk, függetlenül attól, hogy milyen stílusú. ” – mondta Brad Shultz.

Összességében az egész lemez jóval komorabb hangvételű, mint az eddigiek, de persze csak a maguk módján. 10 számával és 37 perc 29 másodpercével átlagos hosszúságúnak mondható, a tartalma pedig igényes, jól összeszedett. Az előző két lemezt személy szerint én jobban szerettem, de nagyon-nagyon szigorúnak kéne lennem ahhoz, hogy 4 csillagot kapjon. Ti mennyit adnátok rá?

források: 
http://www.musicradar.com
http://consequenceofsound.net
http://musicfeeds.com