A jó munkához idő kell?

Cikk

január 4, 2014

keretblog.hu

210

A KERET lassan 10 éve az ország meghatározó független lokálzenei platformja. Nem fogadunk el semmilyen formában állami támogatást. A szerkesztői munkába, a szelekcióba és a véleményünkbe nem szól bele se kiadó, se hirdető, se más külső fél. Ahhoz, hogy a jövőben is stabilan tudjunk működni és tovább tudjunk fejlődni, óriási szükségünk van a közösségünk segítségére. Kérünk, amennyiben van rá lehetőséged, támogasd a munkánkat egyszeri, vagy rendszeres adománnyal! Köszönjük!

A brit pszichedelikus szcéna fiatal bandája kicsivel több, mint egy éve adta ki első self-titled albumát és rajongóiknak nem is kellett sokáig várakozniuk, hiszen 2013 decemberében megérkezett a folytatás, a Join The Dots. Hiába az ilyen gyors munka, állandó koncertezés mellett (közben folyamatosan turnéztak a műfaj nagy királyának számító The Horrors-al és jelenleg is a Placebo előzenekarának mondhatják magukat, a Loud Like Love albumturnén belül), ennyi idő alatt nagyon nehéz ilyen ütős lemezt összehozni. Nekik sikerült!

Kapjátok el bandát élőben Budapesten, március 21-én a Dürer Kertben a New Beat szervezésében! Facebook event itt!

A JTD-re nem jellemző az angolok tipikus második albumos zenei betegsége, ami a berobbanás után és némi NME-láz következtében (a magazin 2012-es TOP 50 listáján már a 19. helyet szerezték meg) gyakran megesik.

Az új korong az elsőhöz hasonlóan Dan Carey producer (Emilíana Torrini, Hot Chip, Franz Ferdinand, Tame Impala, Django Django, Bat For Lashes) keze alatt készült, a Heavenly Recordings kiadásában (Temples) és sokkal érettebb darab lett, mint előde volt korábban, bár továbbra is jellemzőek rá a shoegaze-es, post punk-os, kraut-rock-os jegyek. A magával ragadó gitártépés, a zaklató ritmus, az állandó körforgás tovább repít minket egyenesen az első számhoz, a ‘Conductor’-hoz, ami egy konstans felvezetője az egész albumnak. Ebben a számban minden benne van, ami a pszichedelikus zenéhez kell. Egy csipetnyi melankólia után, az egyre fokozódó feszültséget egy fajta katarzis zárja le. Zömmel ugyanaz a riff szól kicsivel több, mint hét percig, de hangulatilag tökéletesen meghatározza az egész lemezt. A következő szám a ‘You Wont Be The Same’, ami tényleg úgy szól, ahogy Maxim Barron (basszusgitáros) is elismerte egy interjúban. Olyan lett, mint a ’70-es évek legendáinak a Can és a The Mamas & The Papas egyvelege.

Ehhez hasonló az ‘As We Turn’ című szám is, ami a csodás felvezetés után kicsit lassabb, fikarcnyit földhözragadtabb lett. Ám ekkor jön az októberben kiadott címadó dal a ‘Join The Dots’. Na, ez egy olyan szám, ami egyből megfogja az embert, vagy legalábbis azonnal felébreszti az eddigi tompultságból. Egyenesen magával ragad és beszippant. A nyolc perces agymenéshez készült egy, ezt jól reprezentáló zseniális, rövidebb hangvételű videoklip is, ami teljesen visszaadja ezt az életérzést.

Ez a legjobban sikerült szám az albumon. Tökéletesen illeszkedik a reggeledhez, ha épp egy túlzsúfolt buszon állsz és elfog a mizantróp hangulat. A ’70-es évek krautrock bandájának, a Neu!-nak nagy rajongói a srácok, ami a ‘To A Death Unknown’-ban és az ‘Endlessly’-ben is tagadhatatlanul megjelenik. Ez a mechanikus ritmikusságban, a túleffektelt és karcos gitárokban mind-mind feltűnik. Utóbbi egy igazi modern krautrock gyöngyszem, a maga töprengős dallamaival és rejtélyes dalszövegével. Ezt követi a személyes kedvencem, az ‘It’s Been So Long’, ami egy pörgősebb, bulizósabb darab lett. Már előttem van a márciusi Düreres koncert, ahol, akik eddig karba tett kézzel álltak és csak bólogattak is egymás hegyén-hátán taposnak, hogy ki menjen szörfözni a közönségen a következő körben.

Ezután megint visszazuhanunk a ’70-es évekbe, a ‘Left To Wander’ és a ‘Frozen Atmosphere’ melankóliájába Tom Dougall (énekes) kíséretében. Később a ‘Too Far Gone To Know’-ban, mintha David Bowie is csatlakozna. Az album záródala a ‘Fall Out Love’, ami mintegy keretes szerkezetet ad az egész lemeznek, a maga majdnem tíz percében. A pergő dobok, a mély szinti szó és magas riff-ek kíséretében szellőként illan tova és vet véget egy órás utazásunknak. Egy szó, mint száz, a TOY jó úton jár afelé, hogy méltó legyen arra, hogy a Horrors kistesójának tartsák őket számon, de több időt is adhattak volna maguknak egy kiforrottabb anyag elkészítéséhez.

PLAYLISTEK