A végtelen számú könnyűzenei stílusok folyamatos formálódásában időről időre megmutatkozik az egyes irányzatok kezdőpontjaihoz való visszatérés. Ezen gyökerek, zenei alapmotívumok keresése, újraértelmezése és új kontextusba helyezése ad sok esetben lendületet egy-egy csontig lerágott műfajnak, megmentve és továbbörökítve az általuk hordozott, már-már tradicionális értékeket. A Hangember zenekar Szélkakas című lemeze a blues-rock és a folk-rock hagyományait hivatott felidézni, amelyhez szövegeik lírai igényessége ad egy (magyar szívnek különösen) jóleső, sírva vigadós színezetet és gondolati mélységet.
A Szélkakas dalainak erőssége elsősorban a blues-rock felé hajló gitárhangzásban és lüktetésben, valamint az ehhez társuló, népzenei hatások széles skáláját felvonultató ének összhangzásában keresendő.
A Hangember sok olvasónknak az újdonság erejével hathat, de két éve már kiadtak egy lemezt, és 2014 óta zenélnek együtt. A szólógitáros Marci, és a ritmusgitár-ének kombót vállaló Andris közös zenei története utcazenéléssel, majd versfeldolgozásokkal kezdődött, s romkocsmákban való rendszeres fellépésekkel folytatódott.
Önmagukat nem szeretik beskatulyázni egy műfajba sem, de kreativitásuk saját stílusmeghatározásukban is tetten érhető. „Nem hisszük, hogy érdemes lenne kategóriába erőltetni ezt a műfajt, mert nagyon mélyen kapcsolódik a szövegekhez, de mégis önálló zeneként is értelmezhető. Az ‘igazmondó underground’ képviselőinek nevezhetjük magunkat, a stílust hívhatjuk akár ‘poetic blues rocknak’, de inkább azt tartjuk fontosnak, amit a zene és a szöveg harmóniája kivált a hallgatóban.”
A január 1-én megjelenő Szélkakas mind a nyolc trackje tartja az átlagosan három perces időtartamot, amely ugyan nem enged teret összetettebb dalszerkezeteknek, viszont dinamikussá teszi a hanganyag egészét, és nem hagyja önismétlésbe torkollani a dalokat. Ez a tényező nem eredményezett hiányérzetet, ám a zenekarnak talán érdemesebb lenne a későbbiekben megpróbálkoznia nagyobb lélegzetvételű, súlyosabb számok írásával, hiszen egy nagylemez ívének kidolgozásában kulcsszerepet játszanak az ilyen művek.
A lemez egy viszonylag lassan kezdődik, a hangszerek monoton játéka a szövegre tereli a figyelmet, nem is véletlenül: a már említett lírai mélység már itt megmutatkozik, afféle figyelmeztetésként, hogy bizony-bizony nem csak légből kapott üres frázisokkal dolgoznak a dalszövegek.
Ez, a számomra Tom Waits-et idéző fogás elég jó hangulati alapot szolgáltat a továbbiakhoz, a felfokozott végszó pedig átvezet a már jóval karcosabb ‘Kárörvendőbe’. Itt érezhetően a túlvezérelt gitárhangzásra építő blues-rock adja a keretet a hangrengetegnek, míg a harmadik, ‘Viharból csönd’ lett című szerzeményben már a folk elemek dominálnak. Külön dicsérni való mozzanat a dal utolsó harmadára tartogatott gitárjáték, amelynek lejtése belesimul a záró refrén dallamaiba.
A sorban következő ‘Nem vehetik el’ hangulata egyértelműen a Kistehén zenekar dalaiéval rokonítható, ám a refréneket lezáró dob összezavaró, és szükségtelenül akasztja meg a lendületet. A ‘Hangfelkelte’ és a ‘Hajnal’ visszatér a blues motívumaihoz, előbbiben a jellegzetes slide-hangzás kifejezetten üdítően hat az egyébként feszes tempójú szerzeményben, utóbbit pedig refrénjének disszonáns felpörgése a dalcsokor legerősebb darabjává emeli.
Ezzel teljes kontrasztban áll a borúsabb hangvételű ‘Úton vagyok’, melynek kezdő hangsora részben a két gitár harmonikus összjátékának köszönhetően, részben pedig az alap dallamot játszó gitár visszhangjai miatt az előbbiekhez képest jóval tágabb térben helyezi el a hallgatót. Az alapvetően kellemes atmoszférájú dal gyenge pontja a refrénekben eszközölt váltás, amelyben a fő gitársávot pontosan lekövető ének megszakítja az egyébként is lassabbra szabott ritmust, túlzott direktsége pedig idegennek hat a kiinduló hangzás által teremtett természetes és hosszú kizengésű környezetben. A zárszót a jóval vidámabb ‘Bosszúdal’ adja, amelyben végre nagyobb hangsúlyt kap a basszus, a hangszerek fokozatos kiállása pedig kellemes utóízt biztosít nem csak a dalnak, de az egész lemeznek is.
A Hangember Szélkakas című lemeze összességében jó utat jelöl ki a zenekar számára egy jól körülírható, ugyanakkor nagyon is szerethető közeg felé. Szépséghibái ellenére egy ízes, markáns hangulatú anyag, amely jó alapot szolgáltathat a srácoknak a magyar szövegű, világzenei színtér további gazdagításához.
