Ma jelent meg a Warpaint második, self-titled albuma. A los angeles-i banda tagjai 2004-es megalakulásukat követően rengeteg tagcserén mentek keresztül. Sokáig csak keresték önmagukat, de idővel kialakult a végleges felállás a négy tehetséges amerikai lányból. A csajzenekarok 21. századi megtestesítője 2009-ben adta ki első, saját kiadású, hatszámos EP-jüket, amely az ’Exquisite Corpse’ címet viselte. Ez meghozta nekik a kezdeti népszerűséget. Egy évvel később adták ki ’The Fool’ című lemezüket, ami olyan kincseket tartalmazott, mint a ’Set Your Arms Down’, vagy az ’Undertow’. Kicsivel több, mint három éve várunk új lemezükre, amin most először elejétől a végéig ez az állandó négyes Emily Kokal, (ének, gitár) Jenny Lee Lindberg, (vokál, basszus) Theresa Wayman (vokál, gitár) és Stella Mozgawa (dob) dolgozott. Tavaly több fórumon is azt nyilatkozták, hogy egy nagyon „szexi” darab várható és addig nem fogják kiadni, míg tökéletes nem lesz. Ez bizakodásra ad okot, úgyhogy vegyük is szemügyre!

Az új albumon a dörzsölt Mark Ellis, ismertebb nevén Flood producerkedett, aki már korábban olyan híres zenekarokkal is dolgozott, mint a Nine Ninch Nails, a U2, a Thirty Seconds To Mars, a Sigur Rós vagy a Killers. A lemez a Rough Trade Records kiadásában látott napvilágot.

Az igényes audio-vizuális megjelenésért Jenny férje, Chris Cuninngham (film –és kliprendező) felel, aki két éve dolgozik a lányokkal. Tavaly készített egy teaser-t a kisasszonyoknak és egy reklámjában is felhasználta zenéjüket. Reméljük, hogy a lenyűgöző albumborító mellé hamarosan egy ugyanilyen szépségű videoklippel is megörvendeztet majd bennünket. Egy már biztos. Az album megjelenése után nem sokkal egy dokumentumfilmet mindenképpen láthatunk majd a stúdiómunkálatokról. Itt egy kis ízelítő!

A 2012 nyarán az A38-on is fellépő lányok első hallásra a ’Warpaint’-en nagyobb nyomatékot fektettek a szintik és a dobgépek hangzására. Ez a legelső számon, a majdnem kétperces ’Intro’-n is nagyon jól megfigyelhető. Érdekes, hogy az egész album olyan, mintha egy éles stúdiópróbán ülne az ember. Egy „Ahh, sorry!” után újra is kezdődik a szám. Nehéz őket bekategorizálni bárhova is. Amint bele csapnak a lecsóba már is megvilágosodunk, hogy miért emlegették ennyit, hogy „szexi”. Elsőre egy sötét minimalista dallal van dolgunk, amire tényleg nincs jobb szó. Kicsit a pszichedelikus rock és a dream pop irányába terelődünk. A ’Fool’-ra jellemző standard rock-os, shoegaze-s hatást több elektronikus dallam váltja fel. A második szám a ’Keep It Healthy’-n is hallható, hogy a ritmusszekció sokat erősödött. Emily csodálatos hangjának és a lányok hipnotikus vokáljának köszönhetően az álomszerűség is továbbra is megmaradt dalaikban. A nyakatekert riff-ek és ez a post punk-os hatás egy káprázatos utazásra csábít bennünket.

A harmadik szám az októberben kiadott ’Love Is To Die’. Véleményem szerint az egész album legjobb dala. Egyszerre sötét és gyönyörű. Először hipnotizál, aztán táncolni hív. A misztikus képzelődés mellett egyfajta ellentét is megjelenik a szerelem jegyében. A magával ragadó „Love Is To Die/ Love Is To Not Die/ Love Is To Dance” refrén után már is mozog a lábfejem. Feltűnő, hogy ez a lemez sokkal komorabb és sötétebb. Kevésbé olyan kedves, mint előde volt. Őt követi a ’Hi’, ami Emily kísérteties hangjával indul. A fokozott ingadozást és hullámzó hatást a már-már szájdob szerű basszus érzékelteti. A ’Biggy’  is egy sötét, menetelésszerű szám, amit az énekesnő magasztos éneke és a mély szintetizátorok tovább érzékeltetnek. A ’Tease’-ben kicsit visszavesznek a tempóból. Teljesen lelassulunk és megnyugszunk. Az elektronikát felváltja az eredeti akusztikus gitárzene és az utánozhatatlan négyes gyönyörű éneke. „One..Two..Three..” – hangzik. Ez már a ’Disco/Very’. Mintha csak a los angeles-i stúdióban lennénk! A kis kitérőnk után egy sokkal dögösebb, ide-oda tekergő, csajos számot hallhatunk. Ezen a dalon érezhető leginkább, hogy a munkálatok során az R&B és a rap zene nagy hatással volt a lányokra. Az eddigi „angyalkáink” vad ördögökké váltak, akik csak egyet akarnak…

A ’Go In’ olyan, mint egy pszichedelikus altató. Ezt követően ébredünk rá a ’Feeling Allright’-ban, Stella (dobos) tehetségére, mely a habkönnyű és hátborzongató vokállal még jobban üt. Innentől kezdve viszont megtörik a lendület. A következő számokban kevesebb a dob és a jó ütem. A ’CC’-ben kézzelfogható a sötét atmoszféra, mely tökéletes felvezetője a ’Drive’ című számnak. Kicsit leülni látszik a lemez. Ebben a dalban már érezzük, hogy lassan vége a melódiának, melynek szép zárása a ’Son’ című borongós varázslat.

A majd ötven perces alkotás megvallom őszintén, első hallásra nem igazán jött be. Ám a lányok terveit és céljait ismerve szinte tökéletesnek is mondható. Hangzásvilágukban érezni a fejlődést, de talán pont emiatt vesztettek kicsit az egyediségükből. A kínos összevisszaságtól kezdve, a szerelmi megpróbáltatásokon keresztül, a gyönyörű beteljesülésig minden megtalálható rajta. Elég hullámzó darab lett, de tényleg „szexinek” mondható. Maradjunk annyiban, hogy a ‘Warpaint’ egy jó lemez.