The Sun Ain’t Shining No More In Zürich

Cikk

szeptember 5, 2014

Kocsis András

185

A KERET lassan 10 éve az ország meghatározó független lokálzenei platformja. Nem fogadunk el semmilyen formában állami támogatást. A szerkesztői munkába, a szelekcióba és a véleményünkbe nem szól bele se kiadó, se hirdető, se más külső fél. Ahhoz, hogy a jövőben is stabilan tudjunk működni és tovább tudjunk fejlődni, óriási szükségünk van a közösségünk segítségére. Kérünk, amennyiben van rá lehetőséged, támogasd a munkánkat egyszeri, vagy rendszeres adománnyal! Köszönjük!

“Te vagy az év dolgozója!” Ezt mondta a haverom, miután négy óra alvás után, reggel 9-kor kipattantam a sátramból, hogy ledolgozzam az utolsó napi műszakomat. Utolsó teljes svájci napomon láttam koncerteket, találkoztam király emberekkel, és táncoltam a sárban. Bírom még, Zürich Openair!

Szemetet kellett volna szednem, és egy óra után, amikor már épp kezdett volna nagyon elegem lenni az egészből, mondták, hogy menjek át a bejárathoz, mert két napja is, amikor ott voltam, nagyon meg voltak elégedve a munkámmal. Szuper! Így a délelőttöm táskamotozással és karszalagellenőrzéssel telt, bár nem kellett megszakadni, ugyanis zuhogott az eső, a színpadok fele pedig az utolsó napra való tekintettel már nem működött, ezért néhány látogató lézengett csak.

Már épp el akartam volna kéreckedni korábban, amikor a főnököm mondta, hogy mehetek. Egy gyors ebéd után, alaposan bebugyolálva álltam be a nagyszínpad elé az egyre hevesebben szakadó esőbe, hogy életemben először élőben lássam a The Asteroids Galaxy Tourt. Rájöttem, hogy azért király ekkora esőben koncertre járni, mert ha van egy jó esőkabátod, megúszod szárazon, viszont sokan inkább fedezékbe húzódnak, ezért felszabadul egy csomó hely. Tulajdonképpen az első sorban álltam, 10 méterre a színpadtól, pont, hogy lássak mindenkit és a zenét is jól halljam, és egy csomó helyem volt ugrálni, meg táncolni.

A banda ékes példája volt annak, hogy Dániában mennyire rá van szopódva mindenki a ’90-es évekre. A felállás meglepett, mert nem volt élő fúvós a színpadon, holott az első lemezük és azért a második is intenzíven erre építkezik, és az egész nagyon elektroniksunak és haknizósnak tűnt. Oké, hogy nemsokára megjelenik a harmadik lemez, de nagyon sok, túl sok volt az új dal, amelyek nem tűntek annyira jónak, mint az első két album számai. Nem játszották a ‘The Sun Ain’t Shining No More’-t, ami pedig egy klippes dal, és anno ezzel robbantak be a szűkebb köztudatba, még az Apple (és bőven a Heineken) reklám előtt 2008 környékén. Én is ezzel szerettem meg őket, és a mai napig az egyik kedvenc számom tőlük.

Az énekesnő, Mette eszméletlenül énekelt, és mind előadásmódra, mind az átkötőszövegeben nagyon pimasz volt, de jól állt neki. A koncert felénél, egy kis félreütésnél vettem észre, hogy bár ahogy mondtam élő fúvós hangszer nincs a színpadon, egy sampler padról azért csak egy ember aktív jelenlétének köszönhetően szólalnak meg a harsonák és trombiták. Ez így még mindig nem az igazi, de legalább bocsáantos. A záró dal természetesen a ‘Golden Age’ volt, amelynek a végén eszméletlen nagyot játszott a billentyűs, de egy kicsit talán túlságosan elhúzták.

Ezután az eső elől menekülve átmentem a kisszínpadhoz. Egy Satelite Stories nevű finn banda játszott ott éppen, akiket nem ismertem, de jópofa lötyögős szintigitárzenét játszottak, enyhe Two Door Cinema Club beütéssel. Menjetek el a finn Moméra, válasszatok ki random négy, nagyonhipszter tejfölszőke szépfiút, adjatok nekik hangszereket, és írjatok nekik olyan számokat, amelyek címében legalább egy város vagy országnév szerepel (‘Lets Go To Mexico’), rejts el a logójukban egy háromszöget, és már kész is van a zenekar. Igen, tulajdonképpen a finn Bermudát láttam, és összességében nem is volt olyan rossz.

Belenéztem a Morcheebába, ami szuper volt, majd elmentem kajálni, és miután kijöttem a kantinból, elállt az eső. Ekkor tudtam meg, hogy az utolsó nap miatt nem csak az elektronikus zenei színpadok zártak be, de este 10-kor vége az egész fesztiválnak, és ki leszünk dobva a kempingből. Jelen helyzetben mindegy volt, hogy ezt mennyire tartottam butaságnak, rám szakadt a szálláskeresés terhe. Még korábban összehaverkodtam egy zürichi lánnyal, és jobb híjján tőle kértem, hogy segítsen keresni egy kanapét az estére, mert nem akarok egyedül a hidegben, csupa sárban valahol vadkempingelni. Nemsokára írt is két zenész barátjának címével, és hogy várnak egy finom forró levessel.

Hatalmas megkönnyebbüléssel és rendkívül hálás és boldog flow-val indultam el a Parov Stelar Band koncertre, ami – mint mindig – szuper volt. A svájci helper haverjaim is azt mondták, hogy mindig ők adják a legjobb koncertet, és érdekes, mert ugyanez van itthon is. Rájöttem, hogy tulajdonképpen a Parov Stelart mindenki szereti. A setlist ugyanaz volt, mint idén a Strand fesztiválon, az emberek pedig a legjobb swing mozdulataikat vették elő, hogy becsülettel végigtáncolják a másfél órás showt.

Könnyes búcsú után szedtem a sátorfámat (szó szerint) és elindultam a belváros felé. A villamoson átvillant a fejemen, hogy vendéglátóim levessel várnak, és egy kicsit megijedtem, mert vegetáriánus vagyok, és nem akartam volna megsérteni őket azzal, hogy visszautasítom az ételt. Ehhez képest, amikor megérkeztem, és Tobi körbevezetett, azt mondta, hogy

“ez itt a konyha, vegánok vagyunk, de ehetsz bármit, amit csak szeretnél”.

Isteni volt a leves. Elmeséltem nekik az egész stoppos sztorimat, de ők is fáradtak voltak, és én is, ezért hamar takarodót fújtunk. Másnap, mivel munkanap volt, el kellett korán menniük, de nálam hagyták a lakás kulcsát, és azt mondták, hogy maradjak ameddig csak szeretnék. Egy ilyen négy nap (sőt, már jártam az országot egy hete, csak arról itt nem írtam, de hasonlóan telt az is) után igazán fájt a szívem elhagyni Svájcot, de fél egykor megérkezett értem az előző este lefoglalt telekocsi, és másnap este már a saját ágyamból gondoltam vissza az egészre.

PLAYLISTEK