Van Budapesten egy zenekar, melyre inkább az együttes a találóbb definíció. A bő egy éve alakult Shaibo amellett, hogy több regiszterből táplálkozó kifinomult jazzes-soulos popzenét játszik, egy olyan kollektíva, akiknél a banda tagjai közt cirkuláló pozitív energia menthetetlenül átragad a közönségre.
Egy véletlenszerűen alakult Toldis éjszakán ismerkedtem meg a Shaibóval, és ugyan hallgattam tőlük korábban a ‘Tales’ című dalukat, a koncertélménnyel együtt sikerült igazán elvarázsolniuk. Karácsony előtt ültünk le beszélgetni a bandával Szigeti Zsófinál, az elbűvölő énekesnőjüknél, és számomra akkor vált világossá, hogy a Shaibo átlagéletkora maximum húsz év körül van. Önmagában nem ez lepett meg, hanem az a profizmus és könnyedség, ami már ilyen fiatalon jellemzi a működésüket.
Tavaly december elején jött egyébként a zenekaralapítási ötlet Zsófi részéről, aki kőbányais diákként értelmetlennek érezte mindennapjait egy saját banda nélkül. Ekkor csapódott hozzá korábbi konzis társa Nyitrai Peti, akivel közösen szerzik a dalokat. Klausz Ádám a doboknál szintén régi ismerős, viszont a gitáros, Cseh Peti a „sötétségből” előlépve lett a Shaibo negyedik tagja, szinte ismeretlenül.
„Ez nem egy olyan zenekarnak indult, hogy barátságból összeállunk zenélgetni. Valójában összeverbuváltam a srácokat, ők alig, vagy egyáltalán nem ismerték egymást, és azért kellett egy fél év, hogy visszavonhatatlanul egymásba szeressünk. Azóta család vagyunk.” – foglalta össze Zsófi a banda egymásra találását, melynek tényleg az a kulcsa, hogy nem csupán zeneileg, hanem emberileg is láthatóan szoros kötelék fűzi össze az egész együttest.
A Shaibo tehát egy profi projektnek indult, és amellett, hogy komoly barátságok fűződtek sok hónap együtt zenélése során, a professzionalizmusuk semmit sem veszített, sőt. Tavaly év végén jelent meg első anyaguk, a Coralliumra keresztelt kislemezük, melyen nyár óta dolgoztak. Az EP-n, ahogy koncerteken általában Táborszky Bence is besegített trombitán és szárnykürtön. A lemez mind az öt dala szépen megkomponált, hangulatában és műfajában is eklektikus egységet alkot, ahol a jazz virtuozitása a pop könnyedségével karöltve járja a saját kis csodaösvényét.
A banda ugyan csak egy éves, de már volt egy komolyabb fordulópont a történetükben. Ez nyáron jött el, egy közös, elvonulós alkotótáborban, ahol feltették maguknak azokat a kellemetlen kérdéseket, amelyeket szerintem sok induló, vagy már jó ideje játszó zenekar elfelejt feltenni magának; vagyis tulajdonképp hova is tart ez az egész projekt, mennyire komoly ez a tagok részéről, és pontosan mit is akarnak játszani.
„Azon a ponton adott két pofont a valóság, és akkor kellett mindannyiunknak kiállni széles vállal emellett az egész mellett, hogy igenis csinálni kell, mert kurva jó lesz.”
A próbateremmel és a stúdiófelvételekkel kapcsolatos nehézségek végül megoldódtak, a heti rendszerességű próbák elől elgördült minden akadály, a lemez pedig ahogy fentebb hallható, elég jó minőségben elkészült. A Shaibo nagyon sok szempontból példamutató a fiatal zenésztársadalom számára, nekem például kifejezetten szimpatikus, ahogy a saját zenéjükhöz közelítenek.
„Az, hogy milyen zenét játszunk, olyan kérdés, amire nem szoktunk válaszolni, mert nem is nagyon tudunk. Annyi biztos, hogy az undergroundon belül a populárisabb vonalat képviseljük.”
A stílusok és műfajok kijelölésével tehát a kezdetek óta nem akarnak foglalkozni, az alkotói flow minden körülménynél nagyobb prioritást élvez.
Mivel a felnőttkorba éppen belekóstoló fiatal zenészekről van szó, az önazonosság kérdésébe elég mélyen belementünk. Zsófi például azt állította magáról, hogy ő még kilométerekkel el van maradva attól, hogy önazonosnak tartsa magát, és szerinte a legtöbb ember egyébként is messze van ettől az állapottól.
A legfontosabb, és legőszintébb üzenete a Shaibónak viszont az, hogy ezt a fajta önmegtalálást és harmóniát el lehet érni közösen, a zene nyelvén, és elmondásuk szerint ez az egész olyan, mint a biciklizés; ha egyszer megérzed, nem fogod sohasem elfelejteni.
- Ezen a héten csütörtökön élőben is megnézhetitek a Shaibót a Fonóban
Fotók: Komróczki Dia
