Minden tiszteletem azoknak, akik 2017-ben is képesek a saját elképzeléseiket önerőből megvalósítani. Most, hogy állambácsi keze szinte mindenhova elér, nehéz úgy bármit is csinálni, hogy ne kelljen külső támogatást, vagy tőkét bevonni, ami nyilván nem kívánatos kötelezettségekkel jár. Függetlennek lenni valóságos szélmalomharc; aki így akar valamit elérni, annak százszor keményebben kell dolgoznia, hogy eljusson a kívánt személyekhez. A közelmúlt eseményei egyértelműen igazolják, hogy ezeket az embereket igyekeznek rövid úton megbuktatni.

Persze sarkítok – mint ahogy a mostanában bevetett kormányretorikához illik. A minap olvastam egy kiváló cikket ebben a témában, aminek a gondolatait pár sajátommal kiegészítve összeszedtem, vagyis miért oly dühítő és kétségbeejtő ami a pesti underground körül zajlik. És mivel a KERET már jó pár éve a magyar underground, független zenei élet közvetítését és előremozdítását tűzi zászlajára, nem ülhetünk szó nélkül, no.

• Auróra-helyzet (Update: Októbertől újra működik az Auróra!)
• GMK-mizéria
• Müszi-roló
• Gólya-ügy

Az egész az Auróra üzemelési engedélye körüli balhéval kezdődött júniusban, majd szűk három hete egyszer csak jött a hír, hogy bezár a GMK. Én személy szerint sosem szerettem annyira, de az tény, hogy egy fontos hely volt a belváros közepén, ahol lehetett kis létszámú klubkoncerteket tartani. Aztán jött a hidegzuhany: bezár a Müszi is. Ez már sokkal súlyosabb, hiszen rengeteg iroda és műhely van itt, ez egy páratlan közösségi tér, ami egyébként koncerthelyszínnek és kisebb színházi előadások befogadására is alkalmas. Mondhatni ez egy „sok legyet egy csapásra” azok számára, akik a független/liberális/underground helyeket minél hamarabb a Duna mélyén akarják látni, hiszen itt sok olyan csoport dolgozott folyamatosan, akik egy sokszínűbb, jobb, élhetőbb országot álmodnak maguknak.

Egy hete a Gólya is razziának lett alávetve egyértelműen jelezve; a „ballibek mekkája” is fenyegetve van. Márpedig a Gólya valóban példaértékű klub, hiszen a szövetkezet-alapú működésével szinte egzotikumnak számít a pesti átlaggal szemben. Persze az elkaszálásukra tett kísérlet nem meglepő, látva a multik által pénzelt eszement építkezési hullámot a környéken.

Lassú leépítés

A probléma egyébként nem újkeletű. Kultiplex, ZP, Tűzraktér. Ezek voltak az első hullámos klubok, amik kiszenvedtek. Aztán odafenn rájöttek, hogy nem csak az underground kultúra szórakozóhelyeit lenne érdemes bezáratni, hanem a működéshez szükséges egyéb helyeket is; ezért történt az R33 és a vágóhídi próbatermek bezárása, de ami még fájóbb, hogy a Dürer felett is Damoklész kardja lebeg. Még nevetségesebb az egészben, hogy a helyére cirkuszt terveznek…

A már rég bezárt Tűzraktér.

Ha viszont kicsit távolabbról vizsgáljuk a szituációt, rájöhetünk, hogy ez az egész sokkal messzebbre mutat, mint az underground zenei- és klubélet. Mint tudjuk, sajnos egyre kevesebb pénzt költenek oktatásra, és amit költenek azt se jó helyre. Az egyetemek támogatása egyre kevesebb, a kutatás-fejlesztés és a főiskolai tanárok bérezésére fordított összegek is messze elmaradnak a nyugati szinttől. A CEU körüli botrány már csak hab a tortán.

Nem is kérdés, hogy egy, a kormány minden üzenetét beszippantó, önálló gondolatokkal nem rendelkező, kritikát és kérdéseket megfogalmazni képtelen társadalom sokkal jobban irányítható, mint egy olyan, ahol az emberek jól képzettek, és könnyebben átlátnak a kormány kisstílű garázdaságain. Ennek a koncepciónak fontos része az, hogy az emberek csak azt tanulják meg és higgyék el, amit a kormány akar. Az alulról szerveződő, önképző, széles látókörű, új gondolatokra nyitott underground helyek gyűjtik össze azokat az embereket, akik pontosan ennek a mentalitásnak az ellenkezőjét akarják képviselni, csak egyelőre nem igazán képesek érdekérvényesítésre. Ezen helyek bezárása bizonyíték arra, hogy az ellen- vagy underground kultúra valamelyest azért fenyegetőként hat a kormányra.

Beletörődés

Akár örülhetnénk is annak, hogy talán valamennyire „tartanak tőlünk” odafenn, de ez egyelőre leginkább a közösségi helyek elkaszálásában nyilvánul meg. Sajnos legtöbben képtelenek vagyunk bármilyen válaszlépésre a történtek ellen – hiába tudjuk, hogy a legrosszabb dolog a beletörődés. Ha hosszú ideig akarsz működtetni egy helyet két választásod van: vagy fizetsz mindent rendesen, és akkor olyan árakat kell szabnod, hogy az összes haverod kívül ragad, vagy csinálsz egy olyan helyet, ahová tényleg bárki bejöhet, akkor viszont folyamatos összetűzéseid lesznek az önkormányzattal, azt pedig senki nem akarja. Ha nincs meg valami engedély, és neadjisten még az underground „tömegnek” is szervezel rendezvényeket, hamar elveszítheted a működési engedélyedet – lásd pl. Auróra.

Térképpel ellátott grafika az egykori Kultiplexről.

Ahhoz, hogy ebből kitörjünk, sokkal tökösebbnek kell lenni. Volt szerencsém foglalt házakban járni Madridban és Amszterdamban, és ott egészen más a helyzet. Az üres házakat nem romkocsmákká alakítják, hanem általános lakhatási célokra használják őket, és mindenütt kőkemény ellenálló mozgalmak szerveződnek.

Madridban főleg punkokkal és Che Guevara lelkes követőivel találkoztunk, míg Amszterdamban antikapitalista és antifasiszta mozgalmak laktak egy fedél alatt. Soha nem próbáltak működő üzleti vállalkozássá fejlődni, mint ahogy a belpestiek csinálják – a kettő együtt nem lehetséges.

Amit tőlük érdemes – és létfontosságú – megtanulnunk az az, hogy a politikát nem lehet kikerülni. Egyre többször hallom azt, hogy „Politika? Áh, én nem követem már, hogy mi van. Úgyis lop mindegyik.” Ezzel a hozzáállással nem is fog változni semmi. Az első romkocsmák is azért tudtak létrejönni, mert beindult a dzsentrifikáció a zsidónegyedben, és volt akkora káosz, hogy épp senki nem tudta mihez kéne kezdeni a sok ingatlannal és pénzzel. Aztán jöttek a befektetők, meg nyolc évnyi Hunvald György, és szépen lassan minden a haverok és a vastag pénztárcájúak kezére vándorolt. Ha akkor lett volna valaki, aki egy kicsit is megpróbál valamekkora politikai erőt is kovácsolni magának, talán ma is az underground élet központja lehetne a Hegedű utca, a Merlin, vagy épp a Mumus.

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy le kell paktálni a Fidesszel („Bend the knee!”) csak azt, hogy ha valaki a kormány ellen akar játszani, akkor fel kell menni ugyanarra a pályára, ahol ők vannak.

Szükségünk van azokra az emberekre, akik képesek helytállni egy politikai diskurzusban, mégis az  undergroundot képviselik.

Illetve szükségünk a továbbiakban olyan közösségekre is, akik számára a közösségi lét nem a kocsmázást jelenti. A külföldi példák azért (is) nagyon jelentősek, mert ott a közösséghez tartozás alapja nem a közös ivás. Feltétel viszont valamiféle alkotói folyamatban való részvétel; ez lehet bármilyen művészet, színház, workshopok vagy érzékenyítő csoportok tartása, független sajtó működtetése – vagyis bármi, ami az adott szubkultúrát előremozdíthatja és felteheti a kulturális térképre.

Fontos, hogy megmutassuk; itt egy valódi ellenkultúra működik, ami ugyanúgy szövetét képezi a társadalomnak, mint bármi más, és nem lehet annyival elintézni, hogy ők a „romkocsmák félhomályában merengő diplomások”.

Borítókép: www.elledecor.it

A pénteki Middlemist Red lemezbemutató mérföldkő volt a zenekar életében. Alig egy éve készítettük velük az első, bemutatkozó interjúnkat, múlt hét végén teltház előtt mutatták be debütalbumukat az A38 hajón. A koncert után, az afteron beszélgettem a Run Over Dogs frontemberével, Szaszával, akinek az alaptézise az volt, hogy nem csak a banda életében, hanem az egész magyar underground színtér számára is jelentős esemény volt ez a koncert, és aztán olyan szépen összefoglalta és szavakba öntötte az én fejemben is kavargó amorf gondolatokat, hogy másnap meg is kértem, írjon róla nálunk vendégszerzőként egy cikket. Az ő szavait olvashatjátok tehát alább. Vélemény!