A zenekarok önmegújító képességének kérdése szinte minden új albumnál előkerül. Általában azt tartjuk jó albumnak, ami úgy tudja a zenész egy új oldalát megmutatni, hogy közben megőrzi a jellegzetességeket. Általában. Gyakran elég annyi, hogy megtalálja saját hangját, és a lehető legmagasabb szintre fejlessze azt.

A Kasabian azok közé a zenekarok közé tartozik, akiknek saját stílusuk keresése több lemezt ölel fel (ellenben mondjuk Florence Welch-sel, aki egy eklektikus album után már egy letisztult, és egységes lemezzel jelentkezett). Azt már itt előre vetíteném, hogy ez az album vitathatatlanul az egyik legjobb, esetleg az kérdéses, hogy a legjobb Kasabianről van-e szó, vagy csak a második legjobbról. Mindezt úgy, hogy nem teremtettek új hangzást, pusztán a banda összes eddigi hangját egybegyűjtötték, és levonva a tanulságot, mindegyikből kihozták a legjobbat.