A California Nightmares tagjai elhajították a szörfdeszkát és sötétebb tónusokkal kísérletezve keresik új hangjukat. Unorthodox módon, eseményszülte videóhoz választódott a több mint egy éve született dal, a ‘Snort Cocaine’.

Az új klipről, a banda énekese és újabban basszusgitárosa Levi így mesélt:

Még nyáron adódott egy lehetőségünk, hogy felléphetünk a HCW Pankráció Verőcei pankráció show-ján.
Úgy voltunk a dologgal, hogy éljük meg, tök jó buli lesz, egyikünk sem volt még pankráció show-n.

„Összekötve a kellemest a hasznossal, a videós csapatuk felvette a koncert első számát, profi kamerákkal és fényekkel.. Ezek után szinte magától értetődő volt, hogy ez a ‘Snort Cocaine” legyen, tekintve, hogy közönség kedvenc. A klip pedig szerintünk eszméletlen király lett, innen is nagy pacsi a HCW Pankrációnak a klippért és a meghívásért!„

Az új megjelenéstől függetlenül, a nyár azon két hónapjában, amikor az élet messziről, hunyorítva egészen olyannak tűnt, amilyennek megszokhattuk, a srácok turnéra indultak, amiről a normalitás illúzióját keltő hangulatvideó is készült. Itt van tehát 2 perc 11 másodpernyi nyár csak nektek:

Az új videó apropóján 2021-re vonatkozó terveikről is kérdeztük a csapatot:

„2021-re egyértelműen a legnagyobb tervünk az az, hogy szeretnénk kiadni az első nagylemezünket. Visszatekintve a 2020-as évre, számunkra a tavaly a változásokról szólt. Köszönhetően ennek a szar vírusnak, nekünk is lassítanunk kellett, de a próbákkal nem álltunk le. Több idő jutott arra, hogy számokat írjunk, és hogy agyaljunk a zenekar hangzásán, hogy mitől lehetne még jobb. Továbbá ennek az időszaknak a gyümölcse az is, hogy beszereztem egy basszusgitárt, és mostanra basszusgitárosként működöm a zenekarban,
ez pedig sok kaput kinyitott számírás terén.”

Levedlettük a surf-punk zenekar címkét, az új számok írása közben sikerült elkapnunk valamit, amit ha meghallasz remélem az lesz rá a reakciód, hogy: „Azt a kurva”. Nem állítom, hogy teljesen más világ lesz a nagylemez, mint az eddigi számok, de közben mégis egy sokkal érettebb TCN-t fognak kapni a hallgatók. A sok szarságnak köszönhetően, ami ebben a gyönyörű világban történik, nem voltunk képesek továbbra is arról írni számokat, hogy buli van, szét vagyunk esve és ez milyen király. Fontos volt számunkra, hogy a hangzás mellett nagy hangsúlyt fektessünk a számok mondanivalójára is.

„Márciusban fogunk stúdióba vonulni és felvenni a lemezt Lee Olivér vezetésével az ÉK és Trillion zenekarokból. Nagyon szeretnénk még nyáron kiadni a lemezt, de nem sietünk el semmit. Akkor fog megjelenni, amikor úgy érezzük lehetőség van arra, hogy egybeköthessük a megjelenést egy lemezbemutató koncerttel. Nagyon hiányzik már nekünk a közönségünk, akiket nagyon szeretünk és szeretnénk egy óriási bulival megünnepelni a lemezmegjelenést. De amíg várunk arra, hogy mikor lehet végre újra koncertezni, addig annyit elárulok, hogy tervezünk az album megjelenése előtt kiadni egy single-t, ami egy magyar szám lesz.„

Amennyiben több Califorina Nightmares-re vágysz olvasd el a fiúkkal készített interjúnkat, esetleg nézd meg az egy szebb világban született, a blogon elérhető koncertvideót.

Fotók: Lányi Kristóf, Gyarmati Balázs

Közhely, hogy tavaly április óta rájár a rúd a zeneiparra. Itt a bizonyíték, hogy ez nem mindenkire igaz. Természetesen, akit a politika terhe húz a bizonyos bödön irányába, az kénytelen felvenni a szűkre szabott segélyeket, ám akinek a zene iránti szeretet tömi a tárcáját, annak jóindulattal kövezték ki az utat a siker irányába.

Pont ezekben a nehéz időkben szembesíti tompa közönsége szegény Lukács Lacit húsz évnyi képmutatásával. A tragikus sorsú Majka nem tudta megvenni, az egészsége megőrzéséhez feltétlenül szükséges, új zuhanyfülkét. Kovács Ákos önmagáról, önmagának írt dala sem tölti be az ürességtől kongó koponyáktól zsúfolt koncerttermeket. Arról nem is beszélve, hogy maga az állam is csak egy lepukkant raktárat tudott biztosítani, hogy ezek az alkotási vágytól fűtött marketingesek, végre felléphessenek, de ott meg a bejáratnál egy Aczél idegzetű biztonsági őr kéri számon a dress code-ot. Habony fashion. Bohócnak csak a szervezők öltözhetnek és szegény Megyeri nem veheti fel a kedvenc pólóját, legalábbis a cenzor kivágja a felvételekről.

Bezzeg a külvárosok pompájában született, cvikkeres punkok! Eltartott kisujjal vedelik a kőbányait, jólléttől aszott testüket süttetik építkezések állványzatain és egymás után pöfékelik a puccos sláger szivarkáikat. Még arra is van idejük a hétköznapokban, hogy kemény fizikai munkát végezzenek, csak úgy passzióból. Nekik nem kell állami segítség egy fellépés megszervezéséhez. Ők nem adják lejjebb egy kastély bálterménél. Ők megeszik az utolsó szelet pizzát.

Létezik egy kastély a pusztazámori interzónában, ami különféle előkelő rendezvényeknek, forgatásoknak és esküvőknek ad helyszínt, de ha üresjárat van a tetovált fülű főúr szívesen biztosít helyszínt kisebb eseményeknek. Egészen véletlenül ő a Francesco és a Haverok bőgőse is, ennek köszönhetjük ezt a Lomtárkoncertet. Nem egyszer volt szerencsém ehhez a rejtői kavalkádhoz, ahol a legszürreálisabb figurák mulatnak, az antik bútorokkal teli termekben. Mintha egy múzeumban zártak volna össze mindenkivel, akitől csak anyád óvott gyermekkorodban.

Boldog kutyák hada civakodik a tóparti pavilon oldalában. A bálteremben egy csapat tarka hajú hipszter thonet székeket javít. Az egyik múltszázadi lakosztályban berendezett stúdió-sírjából, elő-elő kerül a hangmérnök, szellemként járja a kúriát, némi társas magány után kutatva. Vajon milyen állat szarvából készíthették, annak a hozzávetőlegesen öt literes, csikkel teli, üveg hamutálnak a nyelét? Fejedelmi tárgy. Füstje fölött két ormótlan bajusz folytat mély, filozófiai vitát, „a paradicsom túró-e, avagy lekvár?” Harmadnapos alakok, habos ruhában tükörképüket keresik a régiségek között. Egy septum (orr) piercing kocog, a vitrin oldalán. A könyvtárszobában megperdülnek a dobok. Csatamalac tetoválások erdejéből egy gyermeki szempár csillog a közönségre. Széles a mosoly a marcona arcokon. Gitár még nem pendült, de a mosh pit-ben már mozgolódnak. A terem sarkában egy csillagfejű crusty kókadozik, bortól petyhüdt ajkai a szöveget formázzák: „Generációnk szégyenei, glóriákkal közlekedtek.”

A punk kényszerűen rendszer ellenes műfaj, alappillére a lázadás. Mostanában nagy port kavartak az államilag finanszírozott Raktárkoncertek. A többség nem ért egyet a támogatások elosztásával, ennek kapcsán sok kérdés felmerül. Miért csak így lehetett megoldani? Kik kapnak lehetőséget? Miért pont ők? Menyiért? Mi az, amit le is adnak belőle? A Francesco és a Haverok válasz helyett, inkább megszervezte a maga ellen-raktárkoncertjét.

A formáció eredetileg 2014-ben alakult, szerény elképzelésekkel. Jó pár tagcserét követően, most negyedik éve játszanak ebben a felállásban. (Francesco D’Angelo – gitár, ének, Mácsik Balázs – gitár, Krajcsovics Olivér – basszusgitár, Sikari Gábor – dob) Nem csak együtt zenélnek, szoros barátok is, ami érződik a produkción. Bár hobbi zenekarnak indultak, ahogy összeforrt a csapat, egyre gyakoribbak lettek a megkeresések és a közönség is duzzadni kezdett. Azóta felléptek, szinte minden underground fesztiválon, öt dalukhoz is csináltak klipet és megjelentettek két lemezt. A 2017-es ‘Az utolsó szelet pizza‘-t követte 2019-ben, a ‘Hol az ajándék üdítőm!?‘, a harmadik album éppen készülőben. A korona vírus ugyan akadályozza, de meg nem állítja őket. A lomtárkoncertet, a cinizmuson túl, egy a járvány miatt lemondott rendezvény, az Első Punk Bál ihlette, amit szintén ezen a helyszínen készültek megrendezni. A felvételek a pusztazámori Öreg Tölgy Kastély-Fogadóban készültek. A hangot Dobos Gergely-nek (ex Ozone Mama, Böiler, Csók és Könny), a képet pedig a Yotta Pictures-nek köszönhetjük.

A budapesti MADMIKE úgy szól, mintha beraknál egy gitárzene mixtape-et YouTube-ról. Van benne egy kis szörf, egy kis sztóner, egy kis punk, mégis remekül működik. Nálunk hallhatjátok először az Ocean of Sounds névre keresztelt debütáló nagylemezt!

Egyik „keményzenei” műfaj sem tud könnyen boldogulni a világban, ugyanis szélsőséges gondolatai és megszokottól távoli hangzása révén a társadalom java része elutasítja. Ez azonban sosem okozott problémát hűséges követői számára, mert valahogy mindig megtalálták a maguk helyét és közegét. Most azonban fordulni látszanak a dolgok, és azon kapjuk magunkat, hogy eltűntek a régi helyek, a zenekarok vagy feloszlottak, vagy áttértek egy könnyedebb hangzásra, és már egyáltalán nem ugyanaz a zenei lázadás fogalma, mint ami régen volt. Pár hete a Toldiban bemutatták a BP Underground dokumentumfilmet, ami a punk-hardcore színtér életútját mutatja be Budapesten a 90-es évektől napjainkig. Ennek kapcsán Turán Eszter és Koltay Anna rendezőpárossal beszélgettünk és a gondolatcsere szálait tovább fejtegetve a jövőbe tekintettünk.

Pszichedelikába fogni egyre nehezebb, és egyre kevésbé érdekes. Mostanra ez lett a divat, az underground feljön a felszínre és a Tame Impala ugyanolyan headliner, mint Lily Allen. Viszont, hogyha sikerül mellé adni valami pluszt, vagy egy új perspektívába helyezni, akkor még mindig tud ütni.

Műszakokra lebontott albumok, kezdeti eltévedéssel töltött pokoli órák soundtrackjei, vagy csak azok, melyeket akkor hallgattam, amikor minden valamiért a helyén működött. A cím nem kábítószer fogyasztásra, hanem biciklis futárkodásra utal, ezek pedig a tekerős zenéim.

Ma jelent meg a londoni, öttagú The Horrors negyedik stúdióalbuma, ami a ’Luminous’ címet viseli. A srácok 2007-ben debütáltak a ’Strange House’–al. Akkoriban számomra nagyon ellenszenvesek voltak a furcsa, de ugyanakkor piperkőc emo-s kinézetükkel, a Tim Burton-ös kliséikkel, és egy unalmas Joy Division-ön felnőtt tucat zenekarnak tituláltam őket. Nem gondoltam volna, hogy fényes jövő állna előttük, de erről még később szót ejtek.