Tizenkilenc éve a Gallagher testvérek feltették örökérvényű kérdésüket a ’Champagne Supernova’ című számukban: „Where were you when we were getting high?” A Peace quartettje, ekkor még javában pelenkában rohangált fel-alá, de a majd húsz éves korkülönbség ellenére jól tudják mi fán teremnek a ’90-es évek dallamai. Új albumukon ezt ötvözik 21. századi köntösbe bújtatva, amely rávilágít napjaink korcsságára.

Nagyon sajnálom, amikor egy elképesztően ígéretes banda egy-két szuper bemutatkozó EP után nem használja ki az idejét, és egy összecsapott, félkész bemutatkozó lemezzel próbálja magát megismertetni a szélesebb közönséggel. Nem ennyire sarkítva, de valami ilyesmi történt a The 1975-tel is. A brit banda négy EP után, szeptember 2-án adta ki az önmagáról elnevezett debütáló lemezét, mely máris az első helyen áll az Egyesült Királyság lemezeladási listáján.

Nem véletlen az azonnali siker, hiszen amíg a banda csak február környékén került be a szélesebb köztudatba (az előzményekről bővebben olvashattok a Keltető rovatunkban megjelent cikkben), az olyan dalok, mint a ‘The City’, a ‘Sex’ vagy a ‘Chocolate’ robbanásszerűen járták be a szigetországot, majd később az egész világot. A stílusukat könnyed, már-már poppos indie rock jellemzi, rendkívül intelligens gitár és szinti témákkal, de érződik némi igényes pop és R’n’B hangulat is néhány számon. Mindez ötvözve a pofátlanul karizmatikus frontember, Matthew Healy szövegeivel és erős vokáljaival egy könnyed, ám mégis jelentéssel teli, rádióbarát, ám nem kommersz zenét eredményez.