Bárminek, amivel kapcsolatban Mark Lanegan neve felmerült a 90-es évek óta tartó munkásságában őszinte érdeklődést sikerült kicsiholnia belőlem. Emlékszem, két éve hogyan tördeltem a kezem, a februárt és a Blues Funeral (2012) megjelenésének napját várva. Megjegyzem akkor sem csalódtam a Screaming Trees és a Queens Of The Stone Age egykori tagjának zsenialitásában.

Nem hinném, hogy én lennék az egyetlen, akiben felmerült már a kérdés, hogy napjaink sokszor túlmodernizált világában mi lesz mélyen tisztelt lemezborítóinkkal ennyi változás után? Milyen mértékű átalakuláson mennek át, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről. Hogyan hat rájuk a tény, hogy manapság sokak számára rejtve maradhatnak, hiszen mennyivel egyszerűbb – és olcsóbb – bármit beszerezni az interneten, mint bemenni egy lemezboltba, órákon át kutatni a sorok között a megfelelő darabot keresve. Ezen a ponton pedig megkísérlem nem felhozni a zenekarok támogatásának jelentőségét (különben is, mennyien beszéltek már erről előttem?).
Mindenesetre kiemelt helyzetben érzem magam, tudva, hogy nekem még meg volt a lehetőségem órákat eltölteni egy tipikus record store-ban. Sőt, valójában nem igen akadt más választásom.