Duke Bluebeard, vagyis az egészen bibliai nevű Lukács Á. D. a Keret klubban jött velem szembe először a lépcsőfordulóban, aztán elég hamar eldőlt, hogy vele hosszasan el lehetne beszélgetni a zenélésről. Egy órán át dumáltunk a zene nyelvéről, hatásokról, elzárkózásról és a külső ingerek befogadásának sokszor kegyetlenül kimerítő emésztgetéséről, mint az inspiráció fő táptalajáról.

Holnap jelenik meg a bemutatkozó lemeze Friend Or Foe címmel, amit ma este a Hátsó Kapuban be is mutat.

Mesélnél egy kicsit a zenéhez való hozzáállásodról?

Igazából 2008-ban kezdtem el zenélni, vagyis akkor írtam először egy dalt szöveggel. Előtte is zenélgettem, anyukám hegedűművész, apukám pedig ilyen nagy zenei fan volt. Mindig szólt nálunk valami. Volt zongoránk, volt hegedűnk, volt gitárunk, aztán elővettem az utóbbit, azon sokszor elkezdtem prüntyögni, aztán írtam egy dalhoz egy szöveget.

Azt már angolul?

Persze, igazából szinte soha sem hallgattam magyar zenét. Nekem a zene az valahogy mindig angolul szólt.

Egyébként egyből a gitározással kezdted, nem hegedültél például anyukád miatt?

Nyilván folyamatosan megkaptuk a rokonoktól – hárman voltunk testvérek amúgy -, hogy miért nem zenélünk, miért nem hegedülünk. Persze ez így furán jött ki, mert anyukám amikor elment játszani, vagy otthon gyakorolt, akkor ugye nem volt, és volt egy ilyen furcsa, rossz viszonyunk a zenéléssel. Aztán ez eltompult, bejártam a zenesuliba anyukámhoz és volt ott egy zongora, amin prüntyiztem.

Tehát gyakorlatilag 2008 óta ezt a singer songwriter vonalat képviseled, merthogy dalokat írsz, amiket előadsz gitáron. Ezek a fajta zenék is érdekeltek téged?

Nem, asszem igazán nem. Nagyon sokáig nem volt kifejezetten olyan zene, amit így magamnak hallgattam volna.

Szerintem ez egyébként általános is, hogy a tinédzser éveidben nem is nagyon van olyan előadó, akit kifejezett magadnak hallgattál volna.

Én teljesen ebben a helyzetben voltam gyerekként. Nem volt olyan napszak, hogy ne szólt volna otthon valami. Ebédnél funky, soul, jazz, meg anyámnak a dolgai, komolyzene. Aztán utána nyilván elkapott a grunge meg ezek a dolgok, amik tizenévesen irtó nagy flessek tudnak lenni. Talán a Placebo volt amúgy az, ami elsőre igazán eltalált. Aztán már Pesten is játszottam, amikor már régóta Elliot Smith volt az, akivel a leginkább azonosulni tudtam. Őt éreztem annak, aki a leginkább hozzám szól. Úgy van ez, hogy ő kimondott olyan dolgokat, amiken hónapok óta pörögsz, csak nem mondod ki, és ezt akkor nagyon a magaménak éreztem. Erre nem tudom mennyire mondják azt, hogy inspiráció, de nyilván magamba szívtam mindent ezekből az emberekből.

Hangzásvilágban egyértelműen a letisztult vonalat képviseled, miért pont így akartad kifejezni magad?

Asszem két éve nyáron volt az, hogy hazamentem vidékre, és kijárogattam a fészerünkbe meg a pincénkbe zenélni, meg csak úgy eltűnni a világ elől. Emésztgettem magamban az elmúlt évem, meg ilyenek. Akkor nagyon arra voltam rápörögve, hogy minimal folk vonalon alkossak valamit.

Adta magát, hogy egyedül zenélj?

Általában adott volt, mert sose volt nagyon jó élményem a közös zenélésekkel kapcsolatban. Volt egy zenekarom, ami egy fél éves projekt volt, azt szerettem. Előtte zongorán írós időszakom volt, az is például tök más, mint amikor grunge behatású dalokat írtam. Aztán vidéken már tényleg azon voltam, hogy minimal folk dalokat írjak. Korábban az volt a flessem, hogy mindig följátszottam dolgokat és azokra építkeztem, több sávban gondolkoztam azt hiszem. Aztán most sikerült a stúdióban is megtartani, hogy az új lemezen asszem három számban van csak extra gitársáv. Mind egy szál gitáron van följátszva. Jó azért vokálozgattam rá.

Azért az sokszor kitöltheti a réseket.

Nagyon szeretem a harmóniákat, és azért volt ilyen extra fless megírni ezeket a dalokat, mert folyamatosan azon pörögtem, hogy én vagyok ott a gitárral, pedig a zongorán sokkal szélesebb harmóniákat tudsz csinálni. Meg például mindig agyaltam, hogy milyen dobot vegyek fel rá, itt meg ezekről teljesen lemondtam. Csak azon tripeltem, hogy ott vagyok én a gitárral, ezért is szól talán egységesen. A nagy részét egyébként szobákban vettük fel.

Egyébként tök jó, hogy mégsem valami lo-fi dolog lett ebből az egészből.

Furcsa viszonyom van vele, mert tökre értékelem azt az irányt, meg természetes valahol, hogy az emberek így kezdenek el zenélni.

Azt hiszem, hogy az még nagyon bizonytalan korszaka valakinek, amikor a lo-fi-ban gondolkozik.

Nekünk szerencsénk volt, mert most jó minőségben tudunk felvenni.

Hogyan íródik nálad egy dal? Először a szöveg és a hangulatvilág van meg, vagy zenére írod őket?

Volt egy-két ilyen dalom, hogy szövegre szereztem zenét, de igazából elsősorban muzikális típus vagyok. Szöveget sem úgy írok, hogy papírra, hanem van egy témám, és akkor arra rádudorászok. Vagy van egy kezdősorom, és akkor jönnek még rá ötletek. Játszogatok, hozzáteszek, abszolút a zenével együtt születik meg a szöveg is.

A Friend or Foe című bemutatkozó lemezed szövegeit teljesen a saját életedből írtad?

Igen, és szerintem nagyon profánul. Asszem, hogy két dal van a lemezen, ami nem konkrét, hanem inkább valami fíling. Ilyen állapotdalok, főként képekben beszélnek. A többi is az, viszont sokkal inkább egyszerű, emberi nyelven íródtak.

Jól látom, hogy nálad az alkotási folyamatnál fontos, hogy néha várj, emésztgesd magadban az eseményeket, mielőtt konkrétan dalba öntenéd? Így jobban rálátsz, és nyugodtabban tudod megfogalmazni a gondolataidat?

Mindenképpen emésztgetni kell ezeket, igen. Én nem nagyon szoktam így tudatosan dalokat írni, lehet, hogy valakinek ez megy, de az a jó zenélésben, hogy néha csak egy egyperces ötleted van, mondjuk egy intró vagy verze, aztán később lehet, hogy kitalálsz egy refrént, vagy nem lesz refrén.

A zenében az a jó, hogy a dal lassan is felépülhet benned. Minden más művészettől az választja el a zenélést, hogy van egy nagyon erős feedback mindenről.

Egy festő felrak három vázlatot, aztán szenved vele három órát, megunja, újrakezdi, te meg leülsz megpengeted a gitárod és az első hang már egyből pörög vissza benned. Sokkal több helye van az emésztésnek és a visszacsatolásnak. Van, hogy olyan dolgot csinálsz, amit először nem feltétlenül érzel azonosnak, aztán vagy eldobod, vagy fejleszted. Ez az összecsiszolódás nagyon izgalmas tud lenni, amikor te és a zenéd közeledtek egymáshoz.

Fontos, hogy olyan hangulatba kerülj, amivel teljes tudatodban tudod átadni a zenéd?

Azt hiszem, hogy ez egy ilyen előadói képesség, amiben én nem vagyok olyan jó. Igazából a dalírás az egy olyan eszköz, ami segít feldolgozni dolgokat, meg letenni az asztalra magadban. Könnyebb kimondani, vagy megénekelni valamit dalban, mint leülni a tükör elé, és megmondani magadnak, ha épp szar vagy. Mindenki küzd valamivel, és nem gondolom, hogy több problémám lenne, mint bárki másnak, ugyanakkor arról dalt írni, hogy milyen szép az idő. A minden oké, jól vagyok az nem feltétlenül előremutató, akkor nincs semmi, ami ellen küzdesz. Ha nagyon csúnyák akarunk lenni, akkor valahol ez egy önterápia, ami egyfajta esztétikumot felvesz. Amúgy meg mindig megkapja az ember, hogy ha egyszál gitáron játszik, akkor valahol egy exhibicionista. Pedig ez egyáltalán nem így van.

Egyáltalán szeretsz koncertezni?
Nem igazán.

Miért nem?

Nem nagyon tudok mit kezdeni ott az emberekkel. Vannak ezek a gapek a dalok között, amikor úgy érzed, hogy valaki vár tőled valamit, és én attól beparázom. Van, hogy csinálsz valamit, és akkor érted, hogy miért vagy ott, aztán pedig jön egy pillanat, amikor ott vagy te, aki lemész a boltba és teljesen hétköznapi dolgokat csinálsz, és akkor is csak néznek, hogy na most mi van. Te meg ott ülsz, hogy én sem tudom mi van.

A külső visszajelzésekkel, hogy állsz? Ha koncertezni annyira nem is, de milyen érzés neked kiadni a dalokat a kezedből a közönségnek? Gondolok itt a lemezre. Hogyan viszonyulsz ezekhez a feedbackekhez?

A közönségre nehéz figyelni, én egy koncerten például egyáltalán nem tudok rájuk fókuszálni.

Akkor te inkább egy recording artistként érzed jól magad, vagy az is inkább egy kisebbik rossz az életedben?

Inkább igen. Felvenni tök jó, mert maga a felvételkészítés marha nagy élmény. Azt hiszem egy dalnak az életében két pillanat van: az egyik az, amikor úgy érzed, hogy oké, kész van, ez lett a dal, és aztán van az a pillanat, amikor ehhez mégegyszer hozzá tudsz nyúlni, és rá tudsz építeni valamit. Ez főként a másokkal zenélésnél jön elő leginkább, de itt is érvényes. Kiadni valamit sokkal rosszabb, mert egy album hosszúságú anyagnál sokszor megkérdőjelezed magad. Próbálsz valami egységes képet csinálni, meg azonos eszközöket használni. Rengeteg kétely jön fel közben.

Mindig kompromisszumokat kell kötnöd, mert nehéz elfogadni azt, hogy sose tud ugyanolyan lenni egy kész anyag, mint ahogy az a fejedben él.

Ha már ezen túl vagy, akkor nagyon jó érzés elengedni, teljességében kiadni kezedből a saját anyagodat. Hála az égnek nem kell szemben ülnöm azokkal az emberekkel, akik meghallgatják a lemezemet, miután kijön. Ennél kényelmesebb dolog asszem nincs is, és ha lehet, akkor ezt preferálnám a jövőben inkább.

Az érdekel, hogy mit gondolnak mások a zenédről?

Igen is, meg nem is. Amikor valaki odajön koncert utén, amikor nagyon kivagyok magamtól és azt mondja, hogy hát ez nagyon jó volt, azzal nem tudok mit kezdeni. Volt néha, hogy elég bunkó is voltam, és csak megköszöntem, aztán szia. Volt, hogy csak kifutottam helyekről, most már jobban kezelem ezt, és tudok mosolyogni. Én értem, hogy mit akarnak mondani, de ha már így mondják, akkor inkább lájkoljanak facebookon. Ez igazából nem mond semmit, mert az indoklás nagyon ritka ilyenkor.

Ha nem lenne a Lone Waltz Records, akkor is adnál ki zenéket?

Törekednék rá. 2008-ban még nagyon bujkálós voltam, de 2012 felé már koncerteztem is. Volt két albumnyi dalom, amikkel kellett valamit kezdeni. Aztán persze mindig jöttek egyéb dolgok is, elkezdtem a pszichológiát, ilyenek. Az ilyenek miatt gondolom, hogy az élet igazából nehéz, egyedül meg még nehezebb létrehozni azt az alapot, hogy meglegyen az időd, energiád, felszerelésed egy felvételhez. Ezek sosem voltak igazán adottak, és szerintem mindhármunknak erről szól a Lone Waltz.

Képek: Kocsis András

A horvát énekes-dalszerző szcéna egyik meghatározó alakja, Denis Katanec idén ősszel végig járta európát júniusban megjelent Pejotl című szólólemezével. Budapestre a Lone Waltz Records jóvoltából jutott el, ahol a Lumenben lépett fel. A koncert előtt készítettünk vele egy KERET AV Akusztikot a Múzeum Kertben, a videó végén pedig elmeséli a horvát nyelvű dal történetét.

Az elmúlt egy évben érezhetően megindultak alulról jövő folymatok a hazai zenész körökből az igényes zenei kultúra kiépítéséért. Ilyen örömteli dolog egy új kiskiadó alakulása is, pláne, ha egy olyan tisztán konceptualizált, jól átgondolt és profin kivitelezett projektről van szó, mint amilyen a három énekes-dalszerzőt magába foglaló frissen indult Lone Waltz Records is.

tovább