A kritikusok és a közönség egyértelműen magas elvárásainak köszönhető talán, hogy nem tudjuk a helyén értékelni a Mechanical Bullt, vagy Followillék most tényleg eléggé mellé nyúltak? Mindenesetre egyértelműen sikerült egy olyan albumot kreálniuk, amelyet rég múlt Tennesseebe tett kiruccanásaim során sem erőltetnék megszállottan a lejátszóba. És őszintén szólva a „Jajjj srácok, eltelt már jó pár év a Come Around Sundown óta, ideje csinálni egy újabb lemezt…” felfogáson kívül más nem igazán jön le erről az anyagról.

Aláírom, ők sem lettek az évek múlásával fiatalabbak, de legalább fele ennyire megkímélhették volna a Tisztelt Hallgatóságot a lötyögős zenétől. Főleg, ha mérlegeljük, hány féle forrásból sugárzik ez felénk már-már radioaktívan.

Nem hinném, hogy én lennék az egyetlen, akiben felmerült már a kérdés, hogy napjaink sokszor túlmodernizált világában mi lesz mélyen tisztelt lemezborítóinkkal ennyi változás után? Milyen mértékű átalakuláson mennek át, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről. Hogyan hat rájuk a tény, hogy manapság sokak számára rejtve maradhatnak, hiszen mennyivel egyszerűbb – és olcsóbb – bármit beszerezni az interneten, mint bemenni egy lemezboltba, órákon át kutatni a sorok között a megfelelő darabot keresve. Ezen a ponton pedig megkísérlem nem felhozni a zenekarok támogatásának jelentőségét (különben is, mennyien beszéltek már erről előttem?).
Mindenesetre kiemelt helyzetben érzem magam, tudva, hogy nekem még meg volt a lehetőségem órákat eltölteni egy tipikus record store-ban. Sőt, valójában nem igen akadt más választásom.