A Ripe Foal, vintage rock alapokon nyugvó, számtalan behatás által tarkított felépítmény. Manapság egyre nehezebb műfajokról és alműfajokról beszélnünk, a modern formációk inkább mindent próbálnak játszanak, semmint egyvalamit. A kérdést mégis újra és újra feltesszük.

Audionális kaleidoszkóp: a múlt és a jövő lencséi kerülnek átfedésbe.

Kaliforniãban szerintem klassz dolgok tõrtēnnek a zenēvel. Egyre tõbb lenyūgozõ banda keveredik mostanãban lemezboltokba, meg lakókocsikba hogy aztãn a vilãgnak olyan bulikat ēs olyan zenēket adjanak, ami nem jõhetne jobbkor. Az utòbbi nēhãny hònapban kattantam rã az Allah-Las nevū los angelesi formãciòra. (Ejtsd: Állá-láz, semmi kõzūk a muszlim istenhez, a nevūk egy szòvicc inkãbb.)

Mit tehet az ember, ha Budapesten valami igazán angol ízű koncertre vágyik, ami nem elcsépelt, vagy kísértetiesen hasonló oly sok indie vagy britpoppot játszó előadó munkájához? Jelenleg elég, ha ellátogatunk egy THe pUnch koncertre.
De ne rohanjunk ennyire előre, a történet valójában 2009-ben kezdődött, amikor két srác egy vonatról szállt le a bécsi Wienna Arenaba igyekezve. Ugyanarra a koncertre mentek és pár órával – na meg egy meghatározó koncertélménnyel – később a vonaton megállapodtak abban, hogy alapítanak egy zenekart. A történet tehát valahogy így kezdődött, amit a megfelelő zenésztársak megtalálása és számos koncert után 2012-ben az első kislemezük, a Fragments követett.

Hangzás tekintetében tagadhatatlan, hogy olyan előadók befolyásolták őket, mint Miles Kane, a The Hives, a The White Stripes vagy az Arctic Monkeys, ám korántsem beszélhetek koppintásról, vagy agyatlan másolásról. Az oly jellegzetes saját stílus kialakítása után nem csoda tehát, ha lassan, de biztosan elkezdenek majd felfelé lépdelni egy egyfajta ranglétrán a hazai – és személyes véleményem szerint – a nyugati viszonylatban egyaránt.