Címke: fake empire
Ilyet talán még nem is láttunk nagyon egy egyetemi klubban. Tele volt a hely, hatalmas volt a buli. Hát igen, nálunk járt a Fran Palermo.
Kellett volna pár nap, hogy kipihenjem a hétvégét, de sajnos nem volt rá lehetőségem. Pörögni kellett tovább megállás nélkül.
Pécsen elég nagy szó, ha fellép egy nagyobb zenekar. Ez is általában az EstCaféban szokott megtörténni, így még nagyobb szó, ha egy nevesebb banda teszi be a lábát mondjuk egy egyetemi klubba. Több olyan hely is van a Pécsi Tudományegyetemen, ahol a tanulásban megfáradt derék hallgató leguríthat néhány sört a kimerültség kezelésére, de talán mégis a legmeghatározóbb a Szenes. A nagy történelmű hely hol feledésbe merült, hol tündöklésbe borult már többször is a történelme folyamán.
Széntárolóként kezdte, aztán néhány vállalkozó kedvű hallgató klubbot csinált belőle, amit sokszor be kellett zárni egy-egy durvábbra sikerült buli után.
A kilencvenes évek elején-közepén volt egy nagyobb futása a helynek, illetve a múlt évtized második felében. Itt lépett fel először a Kispál és a Borz, itt találkozhatott először a világ a 30Y-nal, és itt mutatta be a ShenKick albumot a Punnany Massif, de sokszor találkozhattunk itt a Halott Pénzzel is (DJ Venom egyébként rendszeres fellépője a helynek).
Legutóbb, azaz ezen a héten hétfőn nem más, mint a Fran Palermo látogatott el hozzánk. Nyilván adott volt, hogy sokan lesznek, és az is egyértelmű volt, hogy nem fogunk unatkozni, de azért az ember kicsit izgul ilyenkor, hogy biztosan minden teljesen rendben legyen.
Az előzenekar a Fake Empire volt. Róluk előtte még nem nagyon hallottam, sőt azt hiszem semennyire. A műsoruk elég sok feldolgozást tartalmazott főleg Milky Chance-től, ami kicsit furcsán vette ki magát, mivel a saját számokkal vegyítve elég érdekes szettet eredményezett. Az amúgy pattogós indie után benyomni egy belassultabb számot? Hát, nem tudom. Nekem annyira nem jött be a dolog, még akkor se, hogy kicsit megpróbálták felturbózni a Milky Chance-et. Emellett kicsit erőtlen is volt, amit inkább annak lehet betudni, hogy akkor még nagyon nem volt ott senki (igen, Pécsen ez elég nagy szokás, hogy nem megyünk el az előzenekarra, mert addig is lehet inni). Tudom milyen az, amikor ki akarod adni szíved-lelked a színpadon, de nincs kinek. Ezen túl kell emelkedni és akkor is úgy nyomni mintha több ezer ember állna előtted a Glastonbury-n.
Fran Palermora már elég sokan lettek bent, addigra már mindenki megitta az utolsó sörét is. Henriék annyira nem siették el a színpadra lépést, de igaziból ez nem jelentett semmilyen problémát. A koncertet egy „egyszálgitáros”-kongás számmal kezdték, ami egy iszonyatosan jó fílinget adott az egésznek, de egy kicsit olyan érzést is keltett, mintha egy akusztikus open-mic esten lennék. Aztán a második számra már felment az egész zenekar és onnantól kezdve bumm! mindenki megkapta az arcába rendesen a jungle-rockot. Bennük sosem kell csalódni.
Jó, nyilván nem arról van szó, hogy az emberek az agyukat eldobálva pogóznak és táncolnak az asztalon, de az egész helyet átjárja valami. Ez a valami nekem mindig egy iszonyatosan izgalmas, és feldobó érzés, hogy egy magyar zenekar áll a színpadon, de mégis olyan, mintha egy minimum brit, de talán amerikai banda játszana éppen.
Büszkeség, talán ez a legjobb szó.
Nem arról beszélek, hogy más hazai együttesek ne lennének érdemesek bármire is, vagy ne tudnák hozni azt a profizmust, amit alap szinten elvárunk minden nyugati fellépőtől, de a Palermóban mindig ott van az, hogy kurvára egyben van, nem esik szét, nincsen kínos pillanat, nincsen bakizás, minden megy flottul és bármi is történik a színpadon az biztosan direkt volt. Remélem sikerült érthetően megfogalmazni. Plusz ott van a vizuális hatás, ami egyszerűen kifogásolhatatlan: a ruhák, a hangszerek, a színpadi elemek, mint a szélcsengők, mindenféle lógó biz-baszok, műanyag növények stb. Szóval tényleg megkapod azt, amit elvársz és nem az van, hogy otthon nagyokat bulizol a szobádban a lemezre, aztán elmész egy élő koncertre és csalódsz egy jó nagyot.