Miután az elmúlt bő tíz évben zenei sajtó maradványa is az internetre költözött, logikus végkifejlete lett a folyamatnak, hogy előbb-utóbb meglátszik a tömegtermelés nyoma a cikkek címein is. Bár ezutóbbiról valószínűleg (biztosan) nem a KERET-nek kell okoskodnia, nem mehetünk el amellett, amikor olyan csodák történnek, hogy a magyar irodalom nagy klasszikusai találkoznak a felrobbant internet világában a zenei élettel.

Mindegy, hogy Adys ismétlődések, a füvész-költők remekei, vagy Pilinszky képei jutnak eszünkbe egy-egy műremek láttán, azonban egy kérdést fel kell tennünk magunkba, ha remek magyar zenei cikkek címeibe botlunk. Mégpedig azt: hogy hova tart ma a Zene?

Annyi legenda és zenészhalál után, ami az utóbbi években ért minket, az sem lenne csoda, ha mindenki egyenként szögre akasztaná a gitárját és a moduláris szintijét és egy emberként menne le Balatonszárszóra. Hiszen: a probléma súlyos. És súlyosbodik. Nincs idő gyerekmesékre és céltalan csacsogásra, ha az elmúlt időszakban ennyi műfaji legenda hagyta ott az anyagi világot.

A vátesz szerep ebben a témában bulvársajtóra hárult, ami magyar kultúra feneketlen és kifogyhatatlan kincsesbányája, a nemzetnek olyan tartóoszlopa, ami köré mindig oda lehet seregleni, ha lángoktól ölelt közösségünk nem találja a kiutat. A Riposzt és társai azonban kegyetlenül őszinték (akár egy őszi death metál album): ha kell dicsérnek, de ha kell temetnek is. És kíméletlenül belemondják az arcodba, ha a legendák mennek el.

Gyászol

Ha csak az elmúlt pár hónapot nézzük máris annyi elhunyt legendával találkozhatunk, amik nem csak hogy feldolgozhatatlanok, de néha már legendájuk szemantikai viszonyaira is árnyék vetül.

Az nem kérdés: gond van. A pontos okokat még homály fedi, a vizsgálatok már elkezdődtek: az Egészségügyi Világszervezet (WHO) január végén jelentette be, hogy kutatócsoportot állítanak fel arra, mi lehet az a rejtélyes vírus, ami kizárólag egy embercsoportra veszélyes: a zenész legendákra. Tedros Adhanom Ghebreyesus, a szervezet főtitkár azt mondta: meg kell találni a titokzatos kórokozó származási helyét és tüneteit, és minél előbb semlegesíteni kell a zenészvilágra leselkedő veszélyt.

“Nincs késlekedni való időnk!”

Ilyen helyzetekbe a sajtó kíméletlen őszintesége kell, hogy legyen az, ami az idősebb zenészekre váró veszélyeket jelzi.

Félreértés ne essék: minden ember halála felfoghatatlan tragédia. De hát nem lehet nem megállni egy pillanatra a hétköznapi mókuskerékből, amikor ilyen történik:

Van ok a lelkizésre.

Ezzel együtt Ghebreyesus nyugalomra intett mindenkit: a WHO vezetője szerint az embereknek most nyugalomra és szórakozásra van szüksége, és ehhez minden körülmény adott: “Nincs szükség egy újabb járvány utáni pánikhangulatra, inkább olvassunk fasza címeket a zenékről”.

Külkereskedelmi mérleg

Folyamatos gyász helyett inkább fordítsuk tekintetünket a Jó Dolgok felé. Tudta-e az olvasó, hogy kis hazánk mennyi külföldre optimalizálódott muzsikust termelt ki?

A termelés fontos. Nálunk különösen.

Szinte minden kutatás megegyezik abban, hogy hazánk a világ legexportorientáltabb országa. Sérülékenységének feloldásához és versenypiaci hátrányainak leküzdéséhez muszáj (sőt: kötelező), olyan dolgokat termelni, melyek külföldön is megállják a helyüket. Meglepő, de vannak ilyenek.

Se szeri se száma az exportképes, sőt a legexportképesebb magyar zenéknek. Már lista és mérési rendszer is van rá, így könnyen lehet tájékozódni abban, hogy melyik együttest hogyan merre, milyen műfaji követelményekkel kellene exportálni (az import, tehát a behozatal helyett).

Végül azt is jó látni, hogy az erősen orbanizálódó Indexbe is befutott ez a gazdasági-kulturális, világszínvonalú, exportképes gyöngyszem.