A közel másfél éve megjelent The Edge után az eddigi határaikon is túlnyúló anyaggal jelentkezett októberben az Ethnofil. A korong nem egy könnyed hallgatnivaló, ami elsőre a fülben ragad, de mindenképp megéri rászánni az időt, hiszen, ha egyszer utat tör hallójáratainkba, akkor sokáig fog ott visszhangzani. 

Történelmi pillanat: az Ethnofil elkészítette első videóklipjét! Mi már többször „megénekeltük” a zenekar elképesztő zsenialitását, több albumot meghallgattunk (és egyből meg is szerettünk), de az első videoklipig mostanáig várni kellett. Íme.

Szerencsés helyzetben vannak  rendszeres olvasóink, mert a most debütáló új Ethnofil-lemez darabjaival már találkozhattak az elmúlt hetekben sőt, az album második dala, az ‘Amarant’ is általunk került fel a világhálóra még 2015-ben egy hipnotikus, Fehér Hangos koprodukciónak köszönhetően. Most pedig megérkezett a The Edge teljes pompájában!

A The Edge lemez harmadik, ‘Crushed‘ című számával jelentkezik az Ethnofil. A május 6-án érkező albumon jam-szeánszok megszelídített, vagy éppen rakoncátlan és ütős, kibontakozásnak engedett szerelemgyerekei kapnak helyet. Kettő dalt már bemutattunk nekten itt a blogon – a világzene szemtelen és igéző univerzumának ajtaját a ‘Heavy Dust I’ nyitotta ki, hogy aztán beszippanthasson minket a ‘Heavy Dust II’ kísérletező, jazzes-funkos örvénye. Most megérkezett a ‘Crushed‘ sokoldalú extázisa, amit Weil Andris a lehető legtökéletesebben definiált alább.

Mielőtt vadonatúj, The Edge című albumuk egészét megkaparintanánk, lépésenként haladunk előre az Ethnofil aktuális és eklektikus világzene-univerzumában. Két héttel ezelőtt landolt nálunk az igéző és finom elektronikával átszőtt ‘Heavy Dust I‘. A most érkezett, M3NSA közreműködésével készült ‘Heavy Dust II‘ pedig egy olyan kísérletező, jazzes-funkos, örömzenés örvénybe ránt minket, amibe mámoros érzés belezuhanni. Nem mellesleg érzékeny fülű és érintetlen kreativitású közönség előtt debütált – egy oviban;

Új lemezük első morzsájával jelentkezik a világzenéből induló, de mára egészen különleges, sajátos hangzásáról felismerhető zenei projekt, az Ethnofil.

Weil Andrissal körülbelül nyolc éve találkoztam először, és már akkor, alig 16 évesen egy frissen indult banda tagjaként próbálta sugározni ritka nagy lelkesedését a zenekar és a közönség felé. Az egri indulású Ethnofil azóta is él és virul, de Andris zenei pályafutása még nagyobb, és sokszínűbb köröket írt le.

Beszélgetésünk elején tisztába tettük jelenlegi projektjeit, de mindez laza húsz percet vett igénybe, mert a magyar underground ugyan bővelkedik minden lében két kanál-típusú arcokkal, Weil Andris közülük is kitűnik. A lassan, de biztosan épülgető, zenei stílushatárokra abszolút fittyet hányó Ethnofil az igazi szerelemgyerek, de bő egy éve egy nagyszínpados produkciónak is a részese a Kistehén billentyűseként.

• Nézzétek meg a Fehér Hang videóját az Ethnofilről!

A sor itt bőven nem zárult be, ugyanis a nemrégiben alakult ghánai-magyar RedRedben, és a slam poetrys, jazzes eklektikában, a Gourmandban is nyomogatja a billentyűket, csavargatja a potmétereket. De a négy állandó projekt mellett még Kollár-Klemencz László önálló estjein is közreműködik, és aligha mehet el az ember egy budapesti jam sessionre úgy, hogy Andris ne lenne ott.

„Lassan másfél éve megy ez a hajtás, és most tartok ott, hogy lassan kezdem megtapasztalni a korlátaimat, illetve azt, hogy mennyi az ezzel a szakmával egészségesen eltölthető idő mondjuk egy nap. Ezen túl jönne a stressz, hogy nem tudok menedzselni több időt, zenekart, embert, és széthullik az egész. Szerencsére még nem tartok itt, érzem ugyan a jeleit, de olyankor át kell gondolni a dolgokat.”

Az egyik legszimpatikusabb Andris gondolkodásmódjában egyébként az, hogy a legfontosabb projektje elmondása szerint az egyetem, amit mindenképp be akar fejezni. Legjobb számításai szerint egy éven belül végez a mesterképzéssel, ami egyébként a világ egyik legmenőbb üzleti mesterprogramja (CEMS), aminek köszönhetően több hónapot eltöltött Indiában is. A hozzá hasonló, nagyvilágra nyitott, önmagát menedzselni képes, és ehhez a megfelelő eszközöket felhasználó zenész egyébként kuriózum a hazai alternatív közegben.

A távlati tervekről kérdeznem sem kellett, Andris hamar előállt a víziójával, ami kicsit is ismerve személyiségét, egyáltalán nem meglepő: „Úgy érzem, ha nem lett volna ez az üzleti, racionális beállítottságú iskola, akkor rohadtul elveszett lennék ebben az egészben – mint ahogy azt rengeteg zenésztársamnál látom. Úgyhogy megvan az a fajta skill-set, ami engem vállalkozást vezető menedzserré tesz, illetve emellett van egy sokéves zenekari múltam. A zene technikai része is marhára érdekel, úgyhogy elég nagy rálátásom van a dolgokra, ezekből pedig

számomra egyenesen következik az, hogy pár éven belül zenei producerkedéssel foglalkozzak.”

Ez a jövőkép, Andris pedig minden mozzanatával ebbe az irányba tart, de teszi ezt pofátlanul rutinosan és lazán. Persze szerinte is 5-10 év múlva fog eljutni odáig, addig pedig marad a kettőnél több zenekar, a folyamatos időegyeztetés, turnézás, a koncertek, és az „éjszaka megérkezem, és ruhástól bedőlök az ágyba, hogy reggel minden kezdődjön elölről” életmód.

Tavaly nyár óta Andris szinte folyamatosan zenél Kollár-Klemencz Lászlóval, vagy a Kistehénben, vagy önálló estjein, ezért érdekelt, hogy mit tud még mondani a magyar underground egyik legérdekesebb „különutas” arcáról, aki a ’90-es évek óta töretlen alázattal, folyamatos meg-megújulásokkal hoz egy nagyon magas szintet szakmailag.

„Zeneileg és életfelfogását tekintve is egy nagyon izgalmas figura, nem hiába lett egy kultikus arca a magyar könnyűzenei világnak. Sokféle típusú és sokféle munkamorállal rendelkező együttessel dolgoztam már, de tőle borzasztóan sokat tanultam. Rengeteget használja az ösztöneit, és érdekes módon mintha tudatosan lenne ösztönös. Bármikor meg tudja ideologizálni, hogy mit miért csinált, és ez megdöbbentően sokszor működik.”

„Úgy gondolom, hogy a zenélés és a zeneszerzés globális miértjéhez közelebb áll az az ösztöneit használó attitűd, ami őt jellemzi, mint a kicsit szárazabb, szakmunkásabb attitűd.”

Életösztönből amúgy Andris sem szenved hiányt, a beszélgetésünk végére pedig tökéletesen kirajzolódott előttem, hogy ő az a fajta zenész, akinek mindenből jutott; tehetségből, alázatból, ízlésből és szociális érzékből. Az egyetemi tanulmányai és a jövőképe egy tökéletesen tudatos emberre utalnak, és az, hogy szinte bárkivel, bármelyik színpadon képes együtt zenélni, arra azért már születni kell. Az ösztönösen tudatos zenész archetípusa.

„Talán azért szeretnek bevonni engem mindenféle projektbe, ahol egyszer is játszottam, merthogy én nem igazán billentyűsként, vagy egyszerű zongoristaként veszek részt a zenekarokban, hanem a zeneszerzői kreatív látásmódom meg ízlésem miatt szeretnek velem dolgozni.

Megpróbálom megérteni a zenét, és megtalálni a lehetőségeket, a lyukakat, ahol én hozzátehetek – és ez sokszor nem a hangok mennyiségén és virtuozitásán múlik, sőt legtöbbször nem azon…”

Andris nappalijában megszámlálhatatlan mennyiségű hangszer, s kiderült, hogy egyre gyakrabban vesz kézbe basszusgitárt, és szeret a dobok mögé is beülni. Hiába, valaki számára nem elcsépelt az élethosszig való tanulás eszméje, sőt, pont ők inspirálhatnak más zenészeket és embereket a legjobban, mert az csak a végeredmény, hogy valaki a jó időben, jó helyen üsse le azokat a hangokat.

Képek: Komróczki Dia

Megérkezett a Fehér Hang – azaz a legfrissebb budapesti session sorozat – második darabja; ezúttal az Ethnofil zenekarral. Az Amarant című szám egy új irányvonal első darabja, amiről billentyűsük, Weil András,  a következőt mondta: „Lassan rájöttünk, hogy legyen az nu jazz, prog rock, vagy noise techno, a kedvenceinkben ott vannak a nagyon erős ősi motívumok akár egy sample, egy ritmusképlet, vagy skála formájában, így teljesen mindegy, mit csinálunk, a végén ott leszünk benne Ethnofilként, nem vész el a karakter.” A sessiont a Müsziben rögzítették, a csodás vizuál Világosi Csaba munkája.

Gyerekek, hát mi van veletek?! Kik ezek a srácok akik ilyen zenét csinálnak? Ilyen van?! És én erről eddig miért nem tudtam? Ilyen kérdések fogalmazódnak meg a Kókuszmúzeumot először meghallgatva. Le vagyok taglózva, el nem tudom képzelni honnan szorult ennyi zenei kreativitás ezekbe az emberekbe. Kicsit mérges is vagyok rájuk, mert ezek után bármit is meghallgatok, kevésnek fog tűnni. Szóval most várok egy pár napot, amíg kicsit kimegy a fejemből ez a lemez, és újra megbarátkozom a régi zenéimmel.