Címke: beszámoló
- A helyszín
- A fellépők
- A hangulat
- Kényelem
- A fellépők
- A Hang
- A KERET Színpad idei galériáját itt tudjátok meglesni.
Csütörtökön elkezdődött az első Inota Fesztivál. A hosszú nevű “Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa” program keretén belül létrejött esemény legnagyobb ereje line up: a szervezők az elektronikus zene szubkulturális, obskurusabb műfajainak tényleg menő fellépőit hozták el, amelyekhez híres vizuális művészek is párosultak. Ehhez jön még a helyszín, az ötvenes években épített 225 ezer négyzetméteres hőerőmű, amit a fenti program keretében újítottak fel, és amely fénykorában az egész főváros közvilágítását és villamosforgalmát képes lett volna biztosítani.
Ennek a három dolognak a különleges együttállása kellett ahhoz, hogy “az Inotáról” már hónapokkal ezelőtt úgy beszéljenek, mint az év egyik legfontosabb eseményéről, amit mindenképp látni kell. Ez részben igaznak is hangzik, hiszen nem mindennap rendeznek fesztivált egy iszonyatosan nagy hőerőműben a kortárs elektronikus zenei sztárok részvételével. De milyen maga fesztivál egy nap után?
Mint már írtuk múlt heti helyzetjelentésünkben, idén tizenötödik alkalommal rendezték meg Villánykövesden, Nagyharsányban, Kisharsányban és Beremenden az Ördögkatlan Fesztivált.
Az összes helyszínt még leírni is sok, nemhogy bejárni: mindegyik falun belül különböző udvarok, színpadok, sátrak, templomok, művelődési házak adtak helyet a fesztivál igencsak széles skálán mozgó programjainak. Így természetesen csak egy szubjektív összeállításban számolhatok be ezek töredékéről – főleg, hogy első katlanom lévén, napokba tellett, mire sikerült ráéreznem az íratlan játékszabályokra.
Az első komolyabb megoldandó probléma, mellyel már a megérkezés előtt szembesültem, a színházjegy-szerzés feladata volt. A Bánkitó családias közegéhez szokva igencsak meglepetésként ért, hogy a jelentősebb előadásokra való bejutáshoz a Katlanon reggel tízkor (vagyis inkább már előtte) sorba kell állni a fesztivál középpontját képező nagyharsányi infópultnál – s a jegyek el is fogynak elég hamar.
Ez igencsak komoly elkötelezettséget igényel a látogatóktól, hasonlóan kicsit egyes berlini techno klubokba való bejutáshoz: ha igazán érdekel a dolog, igenis áldozz rá egy-két órát pluszban az életedből. Volt azonban minden előadás előtt egy sorszám nélküli sor is, így próba szerencse alapon én is sokkal több előadást láthattam, mint amennyire jegyem volt.
A helyszínek közti távolság tekintetében a Katlan talán bármely más hazai fesztiválon túltesz; olyan kicsit, mintha négy falunapot összevontak volna. (Ehhez hozzáad az is, hogy a helyiek abszolút bekapcsolódnak rendre több ponton is, hiszen több helyszínt is lehet karszalag nélkül látogatni.) Emiatt akkor jár jól az ember, ha minden napját pontosan megtervezi, s igyekszik egy környéken belül programokat keresni. Amikből, nem bírom eleget hangsúlyozni, felfoghatatlan mennyiségű és fajtájú akad.
A teljesség igénye nélkül néhány: beszélgetés a magyar irodalom olyan alakjaival, mint Parti Nagy Lajos vagy Erdős Virág, beszélgetéssorozat a bevándorlásról, táncházak tömkelege (szinte folyamatosan), Both Miklós ukrán udvarában (ami már régi hagyomány, idén csak szomorú aktualitást nyert) szerelmi jóslás, tánctanítás, kézművesség, Nagyharsány utcáin végigvonuló káprázatos mexikói utcaszínház vagy ukrán-magyar esküvői menet, traktorszépségverseny, impozáns vetítés a szoborpark hatalmas sziklafalára, komolyzenei koncertek a beremendi Református Templomban, mesedélutánok és- délelőttök, cirkusz, és még sorolhatnám.
Mindemellett jutott bőven idő zenére is. Ahogy írtuk, több idei Kikeltetős fellépővel is találkozhatott az ember, emellett pedig a hazai underground gitárzene más fesztiválokon is megszokott arcaival, valamint olyan régebbi klasszikusokkal is, mint a Tudósok, a Bizottság vagy a Budapest Bár. Jutott emellett a nagyszínpadra minden nap egy headliner (sorrendben a Carson Coma, a Bohemian Betyars, a Hiperkarma, a 30Y és a Kiscsillag), akik rendre igencsak hangulatos koncerteket adtak. Hadd említsem még az utolsó koncertként megvalósuló Kale Lulugyi bulit, akiket a kétségbeesett közönség hiába tapsolt vissza a fergeteges mulatság után: a szervezők nem engedtek a résztvevők és a zenészek közös akaratának, annak ellenére, hogy a koncert leírásában ,,Katlanzárás napfelkeltéig” alcímmel volt meghirdetve.
Felejthetetlen volt emellett a ghánai Alostmen produkciója is, akik a héten a Magyar Zene Háza után már a második helyszínen léptek fel Magyarországon, első európai turnéjuk keretében. A koncert után pár rövid kérdésre sikerült elkapnom a frontembert egy-két kérdés erejéig:
Nevezhető hagyományos ghánai népzenének, amit játszotok?
Igen, tipikus ghánai népzene, bár több dolog összejön benne – a dobok például nigériaiak, a tagok pedig Ghána különféle vidékeiről jönnek. Én az ország északi részén, ahonnan származok, egyedül is szoktam fellépni, de így együtt sokkal nagyobb ereje van a dolognak.
Otthon akkor sikeresek vagytok?
Igen, én északon kifejezetten. Sok fellépésünk van, különféle helyszíneken, még idősotthonban is játszottunk már. A rendszer jobban szeretné, ha kommercionálisabb zenét játszanánk, de mi ragaszkodunk a gyökereinkhez – és az emberek nagyon szeretnek minket.
Mesélsz kicsit a hangszerről, amin játszol?
Igen, az a neve, hogy kologo. A teste és a nyaka fából van és bőrrel van bevonva, a húrok pedig nejlonból készültek. Csak kettő húrja van, de azért rengeteg hangot, hangzást lehet találni rajta.
Ez az első európai turnétok. Minek köszönhetjük, hogy ide is ellátogattatok?
Igen! Egy ideje már tervezzük, csak a covid miatt el kellett halasztanunk. Addig is sok országban léptünk fel Afrikában. Én egyébként már jártam párszor Magyarországon, vannak budapesti barátaim. Az Ördögkatlanra a szervezők hívtak minket, és hatalmas szeretetet mutattak felénk – amiért nagy köszönet nekik. Az egész fesztiválon egyébként nagyon jó a hangulat, csupa gyönyörű és kedves emberrel találkoztunk. Most pedig megyünk tovább, sok fellépésünk lesz még Európában.
Amit én személy szerint keveselltem a fesztiválon, az az elektronikus zene
– bár az utolsó éjszaka a focipálya melletti Nappali Kemping Bárban például egy elég jó kis techno sessionnel zárult. Valószínű, hogy viszonylag tudatosan szorították háttérbe a szervezők ezt a vonalat a közönség szűrése érdekében, ami egyébként teljesen érthető.
Mindent összevetve az Ördögkatlan egy csodálatos dolog, amire viszont csak fenntartásokkal illik a fesztivál kifejezés.
Gazdag bor- és programfelhozatalával, családbarát hangulatával és hagyományait a legjobb értelemben őrizve egyedi gyöngyszem marad a hazai felhozatalban, amire mindenképp érdemes ellátogatni, ha az ember az inkább a bulizásra koncentráló fesztiválok helyett keres alternatívát.
Képek: Pál Zsombor / Forrás: Ördögkatlan Facebook
Vasárnap zárult az ötödik Gólem Fesztivál. Az idén Szécsény közelében megrendezett eseményen ott volt közel száz fellépő, nagyon sok ember és némi kánikula. A Robinson-szigeteknél megrendezett háromnapos bulit azonban ez utóbbi sem tudta elrontani: vegyük is sorba, miért volt nagyon-nagyon jó a Gólem, és mik voltak azok, melyek nélkül még jobb lett volna.
Nagyon jó
Az idei helyszín csodálatos volt, mintha minden szempontból egy ilyen méretű fesztiválra lett volna tervezve. Az apró tavak és Ipoly-holtágak által szegélyezett tisztásokon az első szembeötlő dolog a nagyszínpad volt, ami után egy hídon kellett átmenni a két kisebb színpadhoz, vagy jobbra fordulva a Dialecthez.
Mivel a színpadokat és az odavezető ösvényeket kisebb-nagyobb tavak és holtágak szabdalták, így mind az odavezető út, mind az ottlét elég szép környezetben telt.
Álljon itt egy példa, miért fontos ez: azok az emberek, akinek a >>fesztiválélmény<< jelentős részét az teszi ki, hogy reggelig egy színpad előtt ugrálnak, azok örülhettek, hiszen a naplemente ugyanúgy csodálatos volt, mint a napfelkelte, hiszen az észak-magyarországi nádasokból és alföldekből felkelő nap, tényleg az egyik legszebb dolog, amit egy hazai rendezvényen lehet látni. Teljesen egyértelmű, hogy az eddigi öt Gólem közül ez a Mikszáth-regényből kiemelkedő helyszín az eddigi legjobb.
A Gólem idén is elhozta a Budapest-központú elektronikus zenei szcéna jelentős részét, akik – egy-két jól hallható kivételtől eltekintve – valóban jó koncerteket, DJ-szetteket nyomtak le. Mivel a rettenetes hőségben a délután ötös koncerteknek amúgy is egyre kevesebb értelmük van, így a jobbára éjszakai elektronikus zene kényelmes volt a legtöbb fesztiválozónak.
Valójában az első két pont összessége, ahol a szép helyszín és a jó zene találkozik: az egész fesztivált körüllengte egy “szabad”, kellemes, furcsa hangulat. Ez a “furcsa” hangulat azoknak a kisfesztiváloknak a sajátja, melyek jól megvannak szervezve, de mégis hiányoznak az olyan idegesítő dolgok, minthogy “töltöttem-e elég pénzt a fesztipay karkötőmre”, vagy amikor a környezet túldíszített, „insta-kompatibilis” mivolta elveszi az élményt attól, amiért az emberek nagy része fesztiválra jár: az ottani emberek és a zene.
A fentiekhez az is hozzáadódik, hogy nem csak a színpadok és a pihenésre kitalált részlegek voltak jó helyen, hanem a kemping is: a látogatónak az volt az érzése, hogy simán sokkal több jegyet vettek, mint az előzőkre, és mivel a kemping egy helyen volt, a legtöbb kedvelt (vagy nem kedvelt) ismerőssel együtt lehetett lenni, ami
egyszerre volt kényelmes, és adott remek közösségi élményt.
Lehetne jobb
Ahogy a fenti pontokból látható, színpadok, a kemping és maga a fesztivál elhelyezése is szinte tökéletes volt. Azonban egyes “kényelmi funkciókra” ez már nem igaz. Az egyszem kajás bódé előtti depresszív sorbanállás a negyven fokban, az árnyékok, valamint néha a víz hiánya napközben sokszor megnehezítették az ottlétet, és minimum még egy kajás-piás lakókocsi egyáltalán nem ártott volna.
Bár az elektronikus zenei fellépők valóban jók voltak, a gitár- vagy az élőzenei rész hanyagolható volt. Ez egyrészt nem volt probléma abból a szempontból, hogy így nem kellett harmincvalahány fokban egy poros nézőtéren aszalódni, másrészről viszont néhány jobb, érdekesebb koncert feldobhatta volna a fesztivált. Nem arról van szó, hogy a lement koncertek nem lettek volna “jók” vagy “érdekesek”, de néhány lesajnált pesti fiúbanda valószínűleg egy olyan színt adott volna az estének, amit a jelenlegi line up nem tudott.
Két színpadon is ideig-óráig elment a hang, ami a végeredmény szempontjából sajnos mindegy, mi okból történt.
Azonban volt olyan kellemes a fesztivál és az ott töltött idő, hogy ez nem volt zavaró, és ha hozzátesszük azt, hogy Gólemet mennyi pénzből hány ember csinálja, végképp megbocsátható. Összességében az idei fesztivál az eddigi legjobban megszervezett és talán legjobb hangulatú buli volt a legszebb helyszínen. A táj, a zene, a szervezők kedvessége és előzékenysége, meg úgy alapból az egész hangulata olyan volt, ami miatt teljesen érthető, ha valaki már előre a következő évi bérlet beszerzésén gondolkozik.
Képek: Kalotai Marci, Migléczy Hanna, Szabó Dorottya
Nem hiszem, hogy lenne még egy olyan gazdag, sokszínű darab a nyarainkat itthon (hál’ istennek) dugig megtöltő kisfesztiválok sorában, mint a Bánkitó. A 2008 óta (az egy darab 2020-as kényszerű kihagyással) megrendezésre kerülő esemény minden hibája ellenére kiemelkedik ebből a sokszor összemosódó sorból, amelynek elemei egyébként gyakran felcserélhetőnek érződnek.
Ez idén sem volt másképp: az ország legnagyobb kisfesztiválja minden nap délelőttől hajnalig biztosított tartalmas időtöltést strandolás, tudományos igényű beszélgetések, színházi és táncelőadások, felejthetetlen koncertek és éjszakai lötyögés formájában, utánozhatatlan atmoszférát teremtve szerdától vasárnapig.
A teljesség és hitelesség kedvéért természetesen nem mehetünk el a hibái mellett sem – és a személyes érzelmeimet sem nélkülöző dicshimnusz előtt talán érdemes letudni ezt a kört. Ha valamit évről évre változatlanul fel lehet hozni negatívumként, az a 15 perces kényszerű séta, amit az esti-éjszakai programok nagy részének helyt adó tábor, valamint az inkább a nappali programokat maga köré gyűjtő Bánki-tó között kell minden egyes alkalommal megtennie az egyszeri fesztiválozónak. Ez tagadhatatlanul kellemetlen, és ha az ember mondjuk pont egyedül rohanna vissza csak a sátrához egy tószínpados koncert és egy színházi előadás közt egy pulcsiért, egészen komoly szitkok fogalmazódhatnak meg benne azzal szemben, aki ezt az egészet kitalálta.
Ellenben van egy egyszerű megoldás, amire nekem mégis öt évembe tellett rájönni: ez pedig a bicikli. Amellett, hogy az említett, bosszantó caplatást alig pár perc felüdítő suhanásra csökkenti, Borsosberényből (ahova Vácról napközben óránként indul kerékpárszállításra alkalmas vonat) röpke félóra alatt el lehet tekerni Bánkra, amely útemelkedőket tekintve sem mondható megerőltetőnek – a Volán jóvoltából biztosított, laza másfél órás Vác-Bánk heringpartyhoz képest pedig valóságos élvezet. Bónuszként megjegyezném, hogy bár rengeteg lezáratlan bringát láttam, lopásról egyszer sem hallottam – ez is nagyban jellemzi a Bánkitó családias közegét. Jó lenne, ha a szervezők is jobban promóznák ezt a lehetőséget, és egyidejűleg még bringabarátabbá tennék a fesztivált egy-két pumpálási lehetőség, biciklitároló, és talán egy profikkal felszerelt gyorsszervíz létesítésével.
Szokás még felhozni (ahogy azt az idei esemény kapcsán több cikk is kiemelte), hogy a fesztiválon kevés az italpult, valamint az étkezési lehetőség is, amelyek emellett nem is valami olcsók. Ezen a ponton mutatkozik meg azonban az a (szintén rendre kiemelt) előny, ami a fesztivál és a település termékeny szimbiózisából adódik: a tó vonzáskörében három tökre elfogadható minőségű és árkategóriájú étkezde is működik, emellett egy kocsma/presszó, valamint egy kisbolt is, szintén normális árakkal.
Az itt dolgozókon is látszik, és más helyiekkel beszélgetve szintén kiderül, hogy a község szívesen látja az évről-évre visszatérő fesztivált, illetve kifejezetten szeretik, amikor jókedvű fiatalok lepik el nyaranta négy napra Bánkot.
Emellett pluszpont, hogy nem nagyon bántották az embert a fesztiválra való belépésnél, amikor a kezében maradt még egy kint vásárolt lángos, vagy akár sör – az italpultok így is folyamatosan kígyózó sorokkal működtek.
A községgel való békés együttélés záloga természetesen az is, hogy a lakóövezethez közeleső tószínpadon este tíz után már nem voltak koncertek, így nyugodtan folyhatott egész éjszaka a mulatás, a pihenni vágyó helyiektől biztos távolságban – ami részben megmagyarázza a szétdobált helyszínek bosszantó tényét. Mindez azonban nem lenne elég, a látogatók viselkedése szintén közrejátszott ebben.
Én személy szerint az egész fesztiválon ugyanazt a békés, biztonságos, befogadó atmoszférát éreztem, akárkivel kerültem interakcióba, a pultosokat, a zenészeket és a szekusokat is beleértve.
Az én megfigyeléseim szerint az utolsó, számomra legnagyobb negatívuma az idei Bánkitónak elektronikus zene terén adódott. Nagy visszalépés volt a tavalyi ’Szikra by Viso Reacto’-hoz viszonyítva az idei ’Borona’ „színpad”: míg előbbi az erdőben volt kialakítva, feldíszítésébe így a fákat is bevonták, és a zene is végig kifejezetten táncolható volt, utóbbi a focipálya közvetlen szomszédságába kikerülve látványban is szegényedett (bár meg kell vallani, a vetített fények kifejezetten hangulatosra sikerültek), még nagyobb nehézséget állított az aludni próbálók elé, s zeneileg is egészen felejthető produkciókat nyújtott. Emellett nyomtalanul eltűnt a ’Kereplő’ is, ami tavaly talán a legemlékezetesebb buliknak adott helyszínt.
Végig az volt az érzésem, hogy idén gyakorlatilag a KERET ház vitte a hátán az éjszakai mulatságokat – az elfogultság vádjának élét talán elveheti az, hogy szinte minden ismerősöm (és ismeretlenek is) hasonlóan nyilatkozott. Sokszínű felhozatala a Kendrick Lamar remixektől a hyperpopon és technósított cigánynótákon keresztül Szalai Anna karaoke-estjéig rengeteg mindent magába foglalt. A kellően szürreálisra sikeredett éjjeli szeánszok kapcsán szerintem elmondható, hogy idén is nálunk volt a legnagyobb házibuli Bánkon.
Több negatívumot nem igazán tudnék említeni, pozitívumokat azonban annál inkább.
Az élőzenei front bőven kárpótolt mindenért, amit az elektronikus zenét illetően hiányolhattunk: a Tószínpad szerény véleményem szerint az egész ország egyik leghangulatosabb koncerthelyszíne, aminek energiái mind az előadókra, mind a hallgatóságra évről-évre átragadnak.
A Csaknekedkislányt szerintem konkrétan ide találták ki, Csepella Olivér Szalai Annával kiegészülve szétordibált torkokat és görcsig táncolt lábakat hagyott maga után; az őket megelőző, eléggé más hangot megütő Beton.Hofi is hatalmas bulit csapott itt, ahogy a koreai, itthon jobbára ismeretlen Balming Tiger sem maradt adósa közönségének, és a hálás közönség sem nekik. De ami igazán pótolhatatlan ebben a helyszínben, az az, hogy nem kell a színpad deszkáin tolonganod, ha éppen nem a szívednek legeslegkedvesebbek zenélnek: a Jazzbois produkcióját például sokkal kellemesebb volt a csurig megtelt, remek kilátást nyújtó lelátón ücsörögve hallgatni, Szalai Anna és Dorozsmai Gergő koncertjét pedig a tóban lebegve élvezhettem, ami szintén csodálatos élmény volt.
A focipálya melletti két színpad is bővelkedett jobbnál jobb, csomó műfajt megmozgató produkciókban. A hazai trap magának egyre nagyobb figyelmet követelő előadói, feltörekvő (és már egészen feltörekedett) rapperek és gitárzene egyaránt hallható volt a Szabad Terek színpadon, ahol a leghangulatosabbra talán Barkóczi Noémi koncertje sikeredett, ami alatt a nagyszámú közönség sokáig a földre telepedve hallgatta az énekesnő melankolikus dalait a gyönyörű naplementében. Az egyetlen bosszantó pont az volt, amikor a Giliszta zenekar egy időben játszott és a The Wild Bunch Orchestra-val kiegészülő Middlemist Reddel, akik a tavaly óta Északi Színpad néven futó főszínpadon léptek fel addig, nehéz döntés elé állítva a fesztivál közönségét (amit nekem meghozni nem is sikerült, így gyakorlatilag pár számonként rohangáltam ide-oda a két koncert között).
Utóbbi színpad adott helyet idén is a legnagyobb neveknek: a hazaiak közül itt tölthette be a teret Krúbi, a Platon Karataev, a Carson Coma, az Elefánt, a Ricsárdgír helyére beugró Felső Tízezer, a Bohemian Betyars, valamint a Freakin’ Disco is. Külön tárgyalást érdemel az Északi Színpad kapcsán a szombat este itt fellépő két külföldi előadó. Manapság egyre kevésbé divatosak a hosszan elnyújtott, epikus gitárszólók – így a szaharai Mdou Moctar koncertje, ami gyakorlatilag végig ebből állt, felejthetetlen élményt nyújtott. Azt hiszem, nem túlzás Jimi Hendrixhez hasonlítani a tuareg rock-produkció frontemberét, Mahamadou Souleymane-t, aki pengető nélküli technikájával a szemünket is kijátszotta. A hatás nem is maradt el: a közönség néha a számok közepén is ujjongásba kezdett, azok végén pedig hatalmas üdvrivalgással díjazta a gitárost, aki láthatóan boldog volt ettől, talán egy kicsit még meg is hatódott.
A mérce tehát jó magasra lett helyezve, azt azonban abszolút sikerült megugrania az őket követő, holland-török Altin Gün zenekarnak, akik pszichedelikus, folk elemekből építkező szinti-pop zenéjüket élőben jóadag elektronikával is megcsavarták még, hatalmas bulival előkészítve a terepet a fesztivál utolsó koncertje előtt.
Végül az élőzenei programok zárásaként pedig ugyancsak feltette a pontot az I-re az Analog Balaton, akiknek a koncertjén nagyban érződött, hogy miután Spotify-jelenlét nélkül töltötték meg évekig a fesztiválok nagyobb színpadjait, végre felvételről is elérhetővé tették dalaikat. Eléggé hallatszódott, hogy az eddigiekkel ellentétben rengetegen (köztük én is) tudták és üvöltötték végig az összes sort a koncert alatt, ami annak ellenére is (vagy talán részben pont amiatt) a fesztivál méltó fináléjának bizonyult, hogy a legvégén elment az áram.
Mivel a KERET egy zenei blog, nem ez a helye egy, a Bánkitó fesztivál nemzenei programjainak átfogó elemzésére. Muszáj azonban röviden kitérnem rájuk, hiszen számomra az élménynek legalább a felét ezek tették ki – és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.
A színházi sátor érdekes, széles skálán mozgó produkciókat tárt a nézők elé. Látható volt itt gimnazisták saját pandémia-élményeiből megírt előadás, a Hangosan lépek, és visszhangzik az Oktogon; a Pető Katához és Terhes Sándorhoz hasonlóan nagy neveket felvonultató Narratíva Társulat Csehov-feldolgozása; vagy Kelemen Kristóf Niké – Szabadságunk Szobra című, Pécsről élőben streamelt előadása is. Utóbbi egyik személyes kedvencem volt: a covid óta a legtöbbek által a pokolba kívánt online közvetítés adta lehetőségeket ötletesen kihasználva beszélt emlékezetpolitikai, ezeken keresztül pedig minden köntörfalazás nélkül aktuálpolitikai kérdésekről is. Mindezt felüdítő volt látni egy olyan hazai színházi közegben, ami általában inkább csak klasszikusokba bújtatott kiszólások formájában merészeli kritizálni a fennálló rendszert.
A sorból egyedül a Vajdai Vilmos által fémjelzett TÁP-színház produkciói lógtak ki nagyon – ezeket nem volt kár elmulasztani.
A nagy színházi sátor melletti pár kisebb helyszínen remek filmvetítések, beszélgetések, játékok és workshopok valósultak meg, de még festéket is készíthettünk, és a török kávéból való jóslás rejtelmeibe is betekintést nyerhettünk. Itt volt továbbá az Auróra és a Szájensz Szeánsz közös sátra, ahol olyan kérdések kerültek megvitatásra szakemberek segítségével, mint a világgazdaság helyzete, a tanulás világának átalakulása kapcsán felvetődő, a kognitív pszichológiát érintő kérdések, vagy a vegánság.
Muszáj még megemlítenem két produkciót, amelyek a nyitott befogadó számára egészen megmagyarázhatatlan, már-már természetfeletti élményt nyújtottak.
A patakparton, sötétben valósult meg a Cryptic Bodies – Titkos Testek című előadás, ahol zajzene adott hátteret a fák között mozgó (vagy inkább gyötrődő) táncosok produkciójának. Én meg voltam róla győződve, hogy egy rítust látok, aminek résztvevői valamiféle transzban vannak. Ha bárkinek fenntartásai lennének a kortárstánccal kapcsolatban, mindenképpen ajánlom, hogy nézze meg ezt az előadást – ha ezután nem szűnnek meg előbbiek, akkor soha.
Hasonlóan ellenállhatatlan hatásúak voltak azok a találkozások, melyekre a Tünet együttes és Szabó Veronika Szirének című produkciója (happeningje?) adott lehetőséget. Az erdőbe térve, szigorú némaságban lehetett kapcsolatot teremteni a szirénné átlényegült előadókkal, ami abszolút pszichedelikus élményt adott (esküszöm, nem fogyasztottam előtte semmit).
Az Analog Balaton kapcsán már finálét emlegettem, a teljesség kedvéért azonban hadd említsem még meg az élményt, amikor a Boronán a vasárnap reggeli nap első sugarai egy még mindig kitartóan táncoló csoportra estek, akik egészen reggel tízig kitartottak, hogy hallhassák a fesztivál utolsó hangfoszlányait. Ez is csak hivatalosan volt a lezárás azonban, ugyanis a nap folyamán egészen estig még fesztiválozók töltötték meg a Bowling Pizzéria teraszát, valamint a tó körüli stégeket is. Mi sem bírtunk egykönnyen elszakadni, és egészen este nyolcig heverésztünk még a parton, mielőtt nehéz szívvel, de igencsak gazdagon kibicikliztünk Bánkról Rétság fele.
Tagadhatatlan, hogy idén kevesebben voltak, mint ahogyan azt megszokhattuk, de ez is nagyban hozzájárult, hogy olyannyira családias, békés atmoszféra jött létre (szemben például a Kolorádóval, amely Budapest-közeli helyszínének köszönhetően egyre nagyobbra, lassan kibírhatatlanul nagyra növekszik a látogatók számát tekintve). Sokféle korosztály képviseltette magát, és a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki számára szolgálhatott felejthetetlen élményekkel a 2022-es Bánkitó. E varázslatos öt nap atmoszférájára vonatkoztatva találó az Amnesty International által osztogatott egyik matrica szlogenje:
Nyitott, szabad, boldog.
Az elmúlt két év után végre újra elkezdett beindulni a hazai fesztiválos közeg vérkeringése, megint megrendezésre kerülnek a nagyfesztiválok, ezek közül a Voltot közelebbről is megnéztük, illetve sok kisebb fesztiválos próbálkozás lett idén is. Az ilyenek közül kilóg egy picit a Reflektor, ugyanis itt nem budapesti egyetemista fiatalok szerveztek pár száz embernek bulikat, kisebb, kevésbé ismert fellépőkkel, hanem egy profi szervezőgárda próbálkozott azzal, hogy a városba hozzanak olyan nyugati produkciókat, akik nem sűrűn járnak az országunkban.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor ez sikerült is a szervezői csapatnak.
A fesztivál első két napjára látogattunk ki, ahol igazán minőségi produkciókat láthattunk, varázslatos koncertet adott a csütörtöki Son Lux, majd a pénteki Temples is, az egyetlen baj az volt, hogy ez a nézőszám közelében sem volt a szervezők által áprilisban várt 2-3 ezer főnek. Ezt betudhatjuk annak, hogy a fesztivál ideje alatt két másik, nagyobb rendezvény is volt, név szerint a Bánkitó és az Efott. Bár a szervezők elmondása szerint egy ezektől különálló réteget szerettek volna megszólítani, biztos többen lejöttek volna, ha a városban vannak.
A csütörtöki napon, a headlineren kívül érdekes volt látni az ukrán Alina Pash-t, aki boszorkányos koncertje alatt bebizonyította, hogy igenis lehet szexi a népzene. A szettje végét pedig az orosz-ukrán konfliktusnak szentelte és arra kérte a hallgatókat, hogy tájékozódjanak és beszélgessenek a témáról. Pozitív csalódás volt aznap a Seafret nevű brit duó és a magyar énekesnő Solére is, akinek felvételeivel nem vagyok kibékülve, de Weekta-val kiegészülve igazán jó hangulatot hoztak az Akvárium legkisebb termébe.
Pénteken valami okból kifolyólag áthelyezték a programokat, a teraszon aznap végül nem volt semmi, onnan mindenkit a kishallba és a lokálba helyeztek át, emiatt kicsit zsúfolttá vált a beosztás. A nagyteremben Nóvé Soma, a Samurai Drive névre hallgató zenekarával kezdte meg az estét, sajnos meglehetősen kevés ember előtt, de így is hozták a sötét, filmes hangulatot zenéikkel. Folytatatta a Squid elnevezésű angol poszt-punk banda, akik zavaróan sokáig bíbelődtek a soundcheckkel, miközben a közönség már vár rájuk. Utánuk a szintén brit Temples következett, akik minden szempontból profi produkciót hoztak, és talán rajtuk láttam a legtöbb napijegyes embert.
A pénteki nap mindenképpen több embert vonzott, a headliner produkció alatt a nagyterem fele-háromnegyede telt meg jó hangulatú fesztiválozókkal. A teraszos programok áthelyezése miatt a kishallból a lokálba került az idén új albummal jelentkező Deep Glaze, akik emiatt kicsit zsúfolt körülmények között adták a fesztivál egyik legjobb koncertjét.
Meglepően sok műfajból lehetett válogatni, a cikkben kiemelt rock és post-punk produkciók mellett jelen voltak a jazz, soul, r&b vonal képviselői is, az éjszakai sávokban pedig elektronikus zenéből sem volt hiány. A fesztivált a szervezők „100% zenei fókusszal” hirdették, amit sikerült is megvalósítani, bár szerintem ez nagyon elvette a rendezvény hangulatát.
Ez igazából azt jelentette, hogy csak zenei programok voltak, a helyszínen pedig csak az Akvárium étel és ital kínálatából lehetett válogatni, ami valószínűleg külső helyszínen máshogy lett volna, pedig szerintem ez is hozzátartozik a fesztiválélményhez, ami lássuk be, sajnos nem igazán volt meg idén.
Reméljük, hogy a kevés résztvevő nem szegi kedvét a szervezőknek, és jövőre is közelebb hozzák nekünk ezt a színteret, remélhetőleg már az eredetileg tervezett helyszínen.
Kiemelt kép: Balog Viktória
Hatodik alkalommal vándorolt ki a pesti (és szubjektív vélemények szerint meglepően nagyszámú külföldi) fiatalság a nagykovácsitól nem messzi cserkészparkba. Hogyan is nézett ez ki? Por, fények, bizonyos táskák megpakolása.
Azért is az egyik kedvenc fesztiválom a Kolorádó, mert nem csak közel van a fővároshoz, de az alapterülete is jól bejárható. Nyolc zenei színpad is üzemel egymástól néha csak három perc távolságra, ami miatt ugyan előfordulhat hogy a számok közti szünetekben egymásra hangoznak, de ha az ember elég közel áll a színpadhoz akkor ez nem okoz problémát. Nagy pozitívuma még a helyszínnek, hogy erdős részeken van a helyszínek fele, így abszolút természetközeli a buliélmény. Megvannak ezeknek az árnyoldalai is, az Árokban közeledni és táncolni is nehéz feladat, a KERET színpadhoz vagy az Erdei rave-hez pedig csak erősen korlátolt embermennyiség jut be. Az utóbbi helyszín idén szerepelt hivatalosan is a fesztiválprogramban, eddig csak a Santsatnak volt ott „titkos” kitelepülései, a bejárattól nem messze elhaladva elég hamar fel lehetett fedezni az előző években is.
Én már harmadik alkalommal látogattam ki, most először nem sátoroztam kint, remélve hogy így nagyobb energiákkal tudom belevetni magam az esti programokba. Csütörtökön attól félve, hogy a forróság le fogja szívni minden energiám, brutális mennyiségű kávét és club mátét fogyasztottam. Sajnos energiám nem sok lett, vagy ami volt elment emberek keresgélésével, valamint hogy az összes ismerősömnek köszönjek, és pár szót váltsunk.
Néhány óráig megkíséreltem nagyjából az összes koncertet megtekinteni, ám elkezdett tetőzni a szorongásom és inkább elmenekültem barátnőmmel a TÁP Színház előadására az erdőbe. Velük elutazunk Faremidóba másfél órára, megtekintettük az emberiséget ahogyan szennyezi a földet, énekeltünk, énekeltek nekünk, és nevettünk az okosan elhelyezett faszos vicceken. Ezután élénken bele tudtuk vetni magunkat az Obroniék táncoltató szettjébe.
Miközben az első napokra rányomta kicsit a bélyegét az ún. trópusi fülledt meleg, pénteken így áldásként érkezett a lehűlés szele, ezeknek főleg azok a szerencsések örülhettek akik a gyér térerőben lecsekkolhatták, hogy nem fognak elázni, így utolsó napra eléggé lehetett a felrugdosott port nyelni.
Azóta is hiányolom az eksztázist, ahogyan kedves húgommal Black Midi koncerten kiegészítettük a zenekar (akkor kaotikusnak ható) zenéjét különböző erősségű és hosszúságú sikításokkal, improvizatív énekelgetésekkel. Ezúton is bocsánatot szeretnék kérni ha ezzel bárkinek az élményét elrontottuk volna, habár mire ez felmerült bennem addigra csak hátraforduló mosolygó arcokat láttam. Ezután még sikeresen beszabadultunk a Karaokeyra, hogyha valakinek van videója a nem félszívvel előadott Szállj fel, szabad madár előadásunkról, kérem juttassa el szerkesztőségünkbe.
Szombatra jött csak be az otthonalvós stratégiám, délután fél kettőig aludtam, így probléma nélkül minimális italozással kibírtam reggel ötig a bulikázást, de a tanulság részemről az, hogy legközelebb inkább mennék egy napra, vagy kint aludni érdemes, mert így nagyon hamar elment a fesztivál. Aminek viszont kifejezetten örültem, hogy térerő hiányában a telefonom simán kibírta töltés nélkül a napot. Szerencsés voltam kiutazás szempontjából, még szerdán szereztem buszbérletet, de voltak ismerőseim akik a buszjegyhez sorban állással közel három órát töltöttek a bejutással. Ha online meg lehetne előre venni, az sok mindenkinek időt takarítana meg.
Összességében úgy néz ki, a fesztivál legnagyobb problémái a túlterheltségükből adódnak, látszódik hogy a helyszín ennél több embert nem tudna felvenni. Programok szempontjából is szuperül állnak, fejlődésre egyedül a tömegek kezelésének tökéletesítésében látok még lehetőséget. Így biztosan mindenki számára felhőtlenebb élmény lehet a kolorádózás.
Kiemelt kép: Kolorádó Facebook oldal
A Ripe Foal, vintage rock alapokon nyugvó, számtalan behatás által tarkított felépítmény. Manapság egyre nehezebb műfajokról és alműfajokról beszélnünk, a modern formációk inkább mindent próbálnak játszanak, semmint egyvalamit. A kérdést mégis újra és újra feltesszük.
„Ki kell szakadni.” Ezt írtam fel magamnak szombat reggel a negyedik UbikEklektik fesztiválon. És míg ezt egy intelemnek szántam saját magam részére, úgy tűnt, hogy a fesztivál üzenete is valami ilyesmi. Az Ubik volt az eddigi legkisebb fesztivál amin voltam, így igazából nem voltak előzetes elvárásaim. Mégis, ahogy egyre inkább belelazultam az élménybe, egyre világosabb lett, hogy messze ez lesz a legjobb fesztiválélményem a nyáron.
Hatalmas hype előzte meg az első Kolorádó fesztivált, akkora, hogy még a szervezőket is meglepte. Az érdeklődéssel együtt a programok is egyre híztak, a végére pedig egy arcpirítóan izgalmas line-up, és három napnyi pesties bulizás egy cserkésztáborban mellé maradt a rendkívül baráti, 6000 forintos bérlet. Sokan emiatt tömeget és káoszt vártak, de ez szerencsére elmaradt, helyette viszont kaptunk egy üdítően eklektikus, többnyire jól átgondolt underground fesztivált a budai hegyekben.
Az idei homogénül rossz, de leginkább semmilyen line-up, és az évek során kultikussá fejlődött YOLO SWAG életérzés erőltetése megtette a hatását, negyvenezer Maci és Muci felszínes és idegesítő fesztiválja telepedett rá Zamárdira. Ha a VOLT-ra azt mondtuk lakossági, akkor ez a proliság csúcsa.