Kicsit nehéz ezt az évet értékelnem, legalábbis zeneileg, mert nekem már egyértelműen a célegyenesről, az érettségiről, az-az a ‘félllábbalasírban’ állapotról szólt.

Persze voltak elképesztő koncertélmények, és azóta is agyonhallgatott albumok, amiket mind ehhez az évhez kötök, de ilyen szempontból nekem ez a másodvonal éve volt: nem a nagy kedvenceim durrantottak, hanem vagy új előadókat fedeztem fel, vagy kedvencnek nem nevezett, de mégis kedvelt előadóim tettek le olyan anyagokat, amikkel mégis csurig telt memóriakártyával zárhatom ezt az évet is.

Ezzel a zenekarral ismét a legmélyére értem annak, hogy mit is lehet ezzel a rovattal kezdeni. A Keltető alapvetően itthon kevésbé ismert zenészeket mutat be, de ez még így viszonylag tág. Sok aspektusból lehet nekifutni annak, hogy mi miért ismeretlen. Mert csak egy albuma jelent meg az adott zenésznek, az is legalább tíz éve; annyira underground, hogy még a vakondok sem hallgatják stb. Vagy elkezdhetünk beszélni arról a problémáról, ami Európát sújtja, s amely annak helyzetéből is adódik.