A hetekben jelent meg a Ricsárdgír második nagylemeze, a The Dark Side of The Moon. A magyar zenei élet egyik leginfantilisebb, az avantgárd hagyományokat továbbvivő bandája megmosolyogtatóan hatásvadász módon tud generációs slágereket összehozni, ez pedig akárhonnan nézzük, óriási teljesítmény.
Nem könnyű érdemben megszólalni, ha az ember szembesül a Ricsárdgír zenéjének erejével. Mert itt komoly erők mozognak, elsősorban a dalszövegeken keresztül, de mindehhez a ricsiricsaj művésznéven forgó szintipunk tökéletes alapot ad.
Zeneileg nyilvánvalóan nem végletekig kimunkált, de még csak nem is váratlan húzásokkal felépített dalokról beszélünk. Paál László szinti témái nekem sokszor Jean-Michel Jarre-t juttatják eszembe; elég egyszer meghallgatni a ’We are Troli’ alapját, garantáltan napokig a füledben fog csilingelni. Valósággal beléd másznak ezek a szertelen dallamok,
a végén pedig már átkozod magad, amiért egyáltalán belehallgattál egy ilyen idióta nevű zenekar számába.
’’Nesze nektek, most olyan leszek mint ti, rossz mint a gitár, rossz, mint a szinti” – szól a ’Sztár vagy szar’ refrénje, ami kellően önironikusan reflektál magára a Ricsárdgírre, de mindezt az összes dalban érezhető szociális érzékenységgel teszi.
Mártondani napjaink alternatív zenei szcénájának egyik legjobb dalszöveggyárosa, ezt nem árt leszögezni. Amellett, hogy frontemberként is kitesz magáért a koncerteken, figyelemre méltó dolgokat művel például a ’Mi nem tudjuk’, ’A test fala’ és a ’Mindenki Boldog’ szövegeiben. A ’Palvinbarbi’ és az ’Ördögnóri’ infantilis slágerprodukciói mellett elég pontos szociológiai, kulturális és politikai korrajzot kapunk a The Dark Side of the Moon számaiban, nélkülözve mindenféle pózt, vagy a magyar alter színtérben kicsit túltolt mélyenszántó manírt.
Azt elárulhatom, hogy a szerkesztőségben nagyjából mindenkinek van egy olyan Ricsárdgír dala, amit meghatározott körülmények között magára tetoválna. Az én választásom egyértelműen a ’Mindenki Boldog’ lenne, mert egész egyszerűen ennél trúbb magyar szociológiát a mostanában új ihletet kapott közéleti költészetünk sem produkált.
„Én nem lázadok sohasem, és nincsen semmi vágyam, az országot sem hagyom el, így szeret az állam.”
A dalszövegeken végigfutva nem maradhat ki az ’Éva otthon’ sem, ami a magyarországi popzenében szinte nem létező gendertudatosság jegyében született, megint csak valami elképesztő ordenáré öniróniával.
Ha egy zenekar a világ valaha volt egyik legtökéletesebb lemezéről nevezi el új albumát, akkor akaratlanul is kívülre helyezi magát a minőségi könnyűzenéről szőtt gondolathálóból. Viszont Ricsárdgírék amellett, hogy ezt a gesztust az egyébként borzasztóan jól felépített közösségi kommunikációjuktól kezdve az élő fellépéseken át az album- és dalcímekig folyamatosan gyakorolják, ezekkel a zsigerien erős dalokkal visszarántanak minket abba a tudatállapotba, ahol
mégsem a komolytalanság az első szó, amikor a produkciójukkal szembesülünk.
Kíváncsi lennék egyébként, hogy az emberek többsége milyen szituációkban hallgat Ricsárdgír dalokat, mert például nekem eszem ágába nem jutna egy utazás, vagy egy lightos munka aláfestő zenéjeként használni őket. Eleve a Ricsárdgír koncertek izgatóan vonzó hangulata miatt is a dalok rendelkeznek valami nehezen körülírható egyszeriséggel, de nem tudom elképzelni, hogy ne éppen egy házibuli katarzis-pillanatában csendülne fel mondjuk a ’Palvinbarbi’. És meg is érkeztünk a banda talán legkultikusabb számához, aminek a klipje – kövezzetek meg érte – szerintem már most a kortárs underground kultúra meghatározó darabja.
Egy emlékezetes BalconyTV-s adásban tavaly Mártondani elpoénkodott azzal, hogy két év múlva úgy is feloszlik a zenekar, mert ki vannak égve. Kívánok nekik sok ilyen szép hazugságot, mert minden esetlenségével és egyszerűségével együtt kevés szerethetőbb zenekar van a Ricsárdgírnél a mai Magyarországon, ahol amúgy mindenki boldog…
- Pénteken egyébként az ősz méltó lezárásaként óriási koncertet tart a Ricsárdgír a Kistehénnel közösen. Jegyek korlátozott számban még talán vannak.