Popba szelidített Impala

Cikk

július 21, 2015

Topuzidis Dimitris

272

A KERET lassan 10 éve az ország meghatározó független lokálzenei platformja. Nem fogadunk el semmilyen formában állami támogatást. A szerkesztői munkába, a szelekcióba és a véleményünkbe nem szól bele se kiadó, se hirdető, se más külső fél. Ahhoz, hogy a jövőben is stabilan tudjunk működni és tovább tudjunk fejlődni, óriási szükségünk van a közösségünk segítségére. Kérünk, amennyiben van rá lehetőséged, támogasd a munkánkat egyszeri, vagy rendszeres adománnyal! Köszönjük!

A Tame Impala a 2010-es évek fiatalságának egy ugródeszka volt a pszichedelikus rockba, amivel nem csak egy félénk talpast, de sokkal inkább igazi fejest lehetett ugrani. Világszerte bandák ezrei mutatnak rá büszkén, mint inspirációra és ez alól nem kivétel az újhullámos magyar pszich/alter színtér sem. A Tame Impala akarva-akaratlanul kabbét mutatott a mainstream zeneiparnak és utat nyitott a populárisabb minőségi zene felé.

A sikert a 2012-es Lonerism albuma hozta meg Kevin Parkernek, az ausztrál multiinstrumentalista géniusznak, melyet azóta is a legjobbak között tartanak számon. Idén három évvel az előző után jelent meg a harmadik stúdió albuma a Currents, melytől sokan a „megszokott jónak”, a régi folytatását várták. A klasszikus értelembe vett pszichedelikus rockot, vagy legalábbis a Tame Impala által újraálmodott hangzást a Currents már csak nyomokban tartalmazza. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy a pszichedelika lekerült az asztalról, én személy szerint a rock utótagot váltanám pop-ra.

Az új albumot egy hosszú kapcsolat vége, felnőttéválás és analog szintetizátorok ihlették. Az előző lemezekhez képest rengeteg minden változott. A kezdeti gitárközpontú zenét 2012-ben megházasította a szintetizátorokkal majd 2015-ben a gitárokkal szakítva, hóna alá kapta a billentyűsöket és az old-school diszkó-pop felé vette az irányt.

K. Parker több interjúban kifejtette már, hogy ő mennyire nincs ellene a popnak, sőt ő már az előző albumát is inkább annak tartotta. (Azért ezzel lehetne vitatkozni, az ‘It Feels Like We Only Going Backwards’ tényleg nagyon populáris lett, de az album sose volt pop.)

Egy legenda szerint az elhatározás, hogy új hangzást akar egy napos délelőtt született meg éppen, amikor begombázva vezetett. Mindeközben felcsendült a rádióban a BeeGees fülledt diszkója, és akkor jutott eszébe, hogy az eddigi zenéjére nem táncoltak az emberek.

A dalok az élet mindennapi keserűségeiből táplálkoznak. Szerelem, szakítás, fájdalom továbblépés és az idő múlása, mind-mind visszatérő képek az albumon. A többi munkához képest még egy nagy változás az ének előtérbe kerülése. A megszokott visszhang alá temetettséget felváltotta a hangos és meghatározó éneklés. Csak zárójelben, de jegyezném, hogy Kevin Parker hangja rengeteget fejlődött, sokkal magabiztosabb és színesebb lett.

Az albumon több langyosabb szám mellett, azért akad gyönyör, ezeket össze is szedtem.

Az első rögtön az album zászlósa, az első release. A ‘Let It Happen’ bő hét és fél percében hamar nyílvánvalóvá tette, hogy ez már egy másik Tame Impala. Sokan meg is ijedtek, de azt nem lehetett tagadni, hogy egy nagyon magabiztos induló szám és a hatodik perc utáni karmolós gitárriff azért visszahoz valamit a régiből is.

A másik általam kedvelt darab az ‘Eventually’ is hamarabb napvilágott látott. Hasonlóan az első számhoz itt is egy erőteljes indulással veszi kezdetét, majd a 3. perce után nyílik ki az egész.

Az albumról az abszolút favorit a ‘The Less I Know The Better’, amibe 5 másodperc alatt beleszerettem. Kockázat nélkül az idei év eddigi egyik legjobb száma. Ha egy harminc évvel ezelőtt írták volna meg a szexi basszusa és a tökéletes dob alapja miatt történelembe vonulhatott volna.

A ‘Past Life’ annak ellenére, hogy egy gagyi torzított elbeszélővel van felszerelve, jó dal. Az állandó hangsávpásztázás miatt megintcsak visszaidézi a Lonerism ’vibrátós’ álomszerű hangulatát.

A másik kedvenc az albumról a ‘Love Paranoia’, ahol 1 percnél, a hajlított énekhang és dallamváltás pillanatában történik a csoda. Egyszerűen tökéletes.

Míg az első két lemez egy szaggatós riffekkel és vizuálokkal teli kellemes LSD trip volt, addig az új album inkább egy rozé szagú házibuli, ami lelkizésekbe fulladt. Ettől függetlenül kétségtelen, hogy vannak csodás pillanatai is a lemeznek.

De Kevin Parker még mindig az a mezítlábas srác a színpadon. Ugyanúgy ahogy te is változol, Ő is, csakúgy, mint a zenéje. Hallgassuk új albumát ha tetszik, de ha nem, legalább annak örüljünk, hogy van még olyan befutott zenész manapság, aki a kiadók és producerek helyett még mindig a saját feje után megy.

PLAYLISTEK