Május 15-én lemezbemutató koncertet tart a Várhegyutca zenekar a Magyar Zene Házában. Kíváncsiak voltunk a felkészülés folyamatára, és arra, hogyan változik meg a terem légköre, amikor belép az ajtón két Kossuth-díjas művész, Földes László Hobo és Borbély Mihály (spoiler: sehogy), ezért egy rendhagyó, gördülő interjúban mutatjuk be a tagok és a vendégek legfontosabb gondolatait.

Némi zötykölődés a HÉV-en, néhány lépés a parkon át, majd le a föld alá és máris az óbudai posta alagsorában találom magamat. Pincehangulat, omladozó falak, fakó izzószál-fény a folyósón és egyre erősödő zaj. Az ajtó kinyílik: elém tárul a próbatermi valóság.

Beléptemkor tíz ember igyekszik dűlőre jutni – hogy miben az nem egészen érthető, de a szemem előtt kel életre a demokrácia. (Úgy tűnik, erről 16 év alatt sem sikerült leszoktatni bennünket.) A próbaterem varázsa persze nem csak ebben merül ki, és nem is a környezet hagyja a legmélyebb nyomot az emberben. Az igazi csoda akkor valósul meg, amikor a zenekari tagok megszólaltatják a hangszereket és önmagukat. A külön-külön csak zajként létező riff-ek és dallamfoszlányok itt állnak össze, itt születik a zene.

Mégis érdemes szót ejteni a környezetről: a művirágok és salgó polcok groteszk kompozícója éppen olyan természetes itt, a Meteo földalatti világát megidéző folyosó utáni helyiségben, mint az imazászlók és a tevegelő beduinokat ábrázoló vászonkép karácsonyfaégőkkel körbevéve. „Tegnap be voltam baszva meg tegnapelőtt is, már nem is izzadtam, mert nem volt mit” – hangzik el az első mondat, amire felkapom a fejem. Még elkapok néhányat: „- Amint tudod, cseréld át azt a retek alt szaxofont, aztán menjen. – Ez így gecijó!” – aztán elérkezettnek látom az időt, és kérdezek.

Élőben kezdtetek el zenélni, és sokáig ebben az állapotban ragadtatok. A Várhegyutca megalakulása után éveket kellett várni az első stúdiófelvételre. Miért?

Kristóf: Szerintem ez nem akkora kuriózum, 2 évvel az első kislemezünk megjelenése előtt alakult a banda. Amúgy egyrészt anyagi okai vannak, mert az ember előbb tud koncertezni, mint hogy összegyűjtsön egymillió forintot – egy komolyabb album költségei nem nagyon állnak meg ez alatt –, másrészt nálunk nem a kiadott zene az elsődleges, hanem az élőzenei-közösségi élmény, amit egyre többen tapasztalnak meg. Most, hogy felfigyelt ránk a hallgatóság és a szakmai oldal, már lehetőségünk van egy egész albumot felvenni, így elkészült a Vándormadár, ezt mutatjuk be hamarosan.

Oké, az viszont nem egészen világos, hogy hogyan tudott úgy beindulni a koncertezés, hogy nem lehetett meghallgatni titeket Spotify-on.

Kristóf: Úgy, hogy látták: van közönségünk. Ez kezdetben abból fakadt, hogy tízen vagyunk – ami persze nehezítő körülmény is tud lenni –, ha mindenkinek eljön egy barátja, már vannak a színpad előtt. Nyilván nem arra alapozunk, hogy a haverok töltik meg a klubokat, de a közönség emiatt kezdettől fogva alap volt. Ha pedig valaki eljött egy koncertre, látta, hogy szívből zenélünk és eljött újra.
Rottenhoffer András (Roti): Először amúgy helyieket kerestük fel Solymáron, hogy játszanánk náluk.
Kristóf: Igen, itt jegyezném meg, hogy érdemes vizsgálni a lokális kis kocsmák és támogató helyek szerepét egy zenekar fennmaradásában. Az egyik szaktársam írt erről, tök érdekes volt ezt a gyakorlatban is megtapasztalnunk, mi a helyi kocsmából indultunk, a Kud-Arcbból.

Érzékelhető egy nagyon komolyan vett közösségi médiás jelenlét, ezt ki viszi? 

Roti: Na most a Kristófnak nőtt a fasza…
Kristóf: Zenekari menedzsmentet tanultam, annak ez is a része – tehát én csinálom, de még mindig sok bennem a kettősség. Ez annyit jelent, hogy sokszor írok le olyat, ami „menedzsmentileg” vagy social környezetben erős. Ezek a szerény mukik például biztosan nem mondanának ki magukról dicsérő szavakat, én viszont úgy érzem, hogy ez belefér a zenekar kommunikációjába. Így ez egy folyamat, amiben arra törekszem, hogy egyszerre legyen erős a kontent meg a szöveg, de maradjon mindenki számára önazonos is.

Kívülről mindenesetre nemcsak az látható, hogy vagytok, hanem az is, hogy tervezett, profi a jelenlétetek. Ahogy a körülöttetek feltűnő emberek is azok. Hogyan nyertétek meg Alapfy Andrást, az LGT borítók tervezőjét az első kislemezképetek megalkotására?

Kristóf: Szerencse, családi kötődés és a zenébe fektetett munkánk is kellett hozzá, ja és az, hogy meg merjük őt – vagy bárki mást – kérdezni arról, hogy dolgozna-e velünk.
Áron: Az én édesapám gyermekkori barátja Alapfy András, valahogy ő jutott először eszünkbe, és igen, megkértük.
Lili: Az fontos, hogy András is volt már koncertünkön, és nagyon tetszett neki, amit csinálunk. Azt hiszem, hogy mindenkinek vannak ismerősei, de az biztos, hogy bárkivel nem dolgoznak együtt szívesen, csak úgy.
Kristóf: Hobónál is hasonló a helyzet. Ő se jönne ma el erre a próbára, ha nem hallott volna minket élőben és nem élvezte volna, amit csinálunk.
Lili: Így van, szerintem ő van olyan karakán ember, hogy feláll és elmegy, ha nem tetszik neki valami, de végigülte a fellépésünket, sőt, utána beszélgetett velünk majdnem egy órát.

Szerintetek kell a felemelkedéshez, hogy művészcsaládokban, adott esetben Budapesten nőjön fel az ember? Hogy jó kapcsolatai legyenek?

Milko: A zenekarunk varázsához tartozik, hogy nem zenei közegből jöttünk, Solymáron kezdtünk a semmi közepén. Az első koncertünk előtt még a Manyiban sem jártunk, egyáltalán nem ismertük az undergroundot, függetlenek voltunk ettől a világtól. Nincsenek olyan tagjaink, akik már az ötödik zenekarukban játszanak, ezért nem volt kiforrott ízlése senkinek sem, teljesen együtt kezdtünk el zenélni, jobban mondva együtt nőttünk fel a zenével.

„Varázs” – elhangzott most is, az interjúitokban is emlegetitek. Mit jelent nektek ez a szó?

Roti: Nekem a varázs nem feltétlen a zenekaron belül van, inkább a közönségben. Abban, ahogy oda-vissza adjuk az energiákat. És ezek minden tagnál eltérőek, mert bár egyben vagyunk tízen, mégis kicsit külön mozgunk, szóval a közönségből is mindenki megtalálja azt a vibe-ot, amire éppen szüksége van. Ha valaki pörögni akar, akkor néz engem, a Keve közben chill-ben eljátszogat, a full józan Áron meg vágja a pofákat, mintha szét lenne ekizve gitározás közben.
Kristóf:Erre amit mondasz, tök jó példa a Kassás koncertünk, szinte fifty-fifty, amit a zenekar és a közönség beletesz egy buliba. Ott olyan arckifejezéseket meg pillanatokat láttam, hogy öröm volt nézni.
Torda:Az első koncertünkön nagyon kezdetleges volt a tudásunk, de ott, amikor tíz ember megjelent hangszerekkel meg énekhanggal, és minden a helyére került – én meg egy ilyennek a tagja voltam – az szerintem egy irgalmatlan varázs. Sőt, nincs is ilyen, hogy a helyén van, mert nem kell a helyén lennie, mert ahol van, az a helye. Együtt vagyunk, együtt zenélünk, ebben a szeretetfaktor a varázs.
Lili:Kiegészítve a Rotit, szerintem a színpadon is van egy varázs, befele. Nagyon szeretem, hogy összeértünk. Nagyon sok erőt merítek abból, hogy ránézhetek a tagokra és fülig érő vigyort látok.

Lili, azt is el tudnád képzelni, hogy teljesen egyedül állj egy színpadon, úgy, hogy a tiéd minden felelősség?

Nem, én nagyon szeretem azt, hogy befele is tudok kommunikálni, tudnom kell az emberekre támaszkodni. Egyedül szerintem nem lenne értelme annak, amit csinálok, bármilyen jól is csinálom.

A próba közben elkezdődik Hobo Mesél az erdő című számával. Azt hiszem, hogy a Vadászat az egyik legjobb magyar album, így érzékeny vagyok az át- és feldolgozásira, de a Mesél az erdő még a második perc után is otthonosnak hat, a hosszú szaxofonszólóval együtt is. A zenekar koncepciója az, hogy a közreműködőkkel – mert a Vujicsics Együttesből ismert Borbély Mihály is hamarosan csatlakozik – előadott dalokat jó előre begyakorolják, hogy az érkezésükre ne maradjanak kérdések. Persze maradnak:

“Hozhatod azt a bassline-t, és mi lenne, ha lenne itt egy kiállás?”
“És ha mindenki kitartja a hangot? – na azt adom!”

Ilyen apró mondatokból épül fel az, amit a közönség pár nap múlva koncertnek nevez majd. Borbély Mihály egyébként nemcsak vendég, hanem közreműködő is az albumon, Hobo viszont nem, neki egy feldolgozása hangzik el a Vándormadáron – ez a Szabadíts fel. Mivel a Magyar Zene Házában mindketten fellépnek a Várhegyutcával, szerette volna a zenekar, ha a színpadon is megjelennek mindketten – erre az elmúlt hatvan évben ugyanis nem volt példa, így a Mesél az erdőbe Borbély Mihály is beugrik alt-szaxofonnal.

Cigiszünet következik a felszínen.

Mit jelent nektek, hogy Hobo vagy Borbély Mihály hamarosan belép közétek és veletek együtt zenél?

Kristóf: Nagyon örülünk, már csak azért is, mert mi eléggé abból a korszakból inspirálódunk, amikor ők zenélni kezdtek. Nem gondolkoztunk olyan feat-ekben, akikkel azért kell fellépnünk, mert „majd húz rajtunk, mert őket trendingelik éppen”, most viszont olyan, számunkra meghatározó ikonokkal dolgozhatunk, akik azzal, hogy vállalták a közös munkát, számunkra megnyugtató visszacsatolást adnak. Nagyon nagy büszkeség, hogy jónak találnak minket és szeretik azt, amit csinálunk.
Lili: A mi zenénk nem csak a mi korosztályunknak szól, és én ezt nagyon szeretem. A közönségünkön is látszik a sokféleség. Azt hiszem, hogy a Várhegyutca sokrétű, amihez kapcsolódni tud bárki, és ezek a zenészek – akik nem mai csirkék – szintén meglátják benne a jót, és akár magukat is, vagy amit anno csináltak.

Begördül a taxi, Hobo kiszáll.

Mindig megdöbbentő, hogy a legendás zenészek mennyire emberivé válnak egy hétköznapi helyzetben – legutóbb az Aréna színpadán láttam 150 méter távolságból, nagyjából 3 centiméteresnek érzékeltem, és úgy tűnt, mintha fölöttünk lebegne. Közelebb lép, Simicska Lajosként mutatkozik be, majd leereszkedünk a pincébe. Leül és rögtön előrebocsátja, hogy „ti vagytok a főnökök, mondjátok mit tegyek”. Ezzel leemel némi súlyt a zenekar válláról, de az első percekben még érzékelhető a bátortalanság.

-Hobo! Egyébként hogy szólítsalak?
-Hobo – hangzik a válasz

Aztán elkezdődik a próba, a Szabadíts fel pedig teljesen új életet nyer. A teremben lévők arcára valószínűtlen mosoly ragad. A számok között kiderül, hogy Hobo egyszer a stúdióban hallgatja vissza a felvett anyagot, utána még egyszer a korongon, majd soha többet, ezért „nem emlékszik, hogy mit játszott a tanácsköztársaság idején”, majd egy régi történetet is felelevenít, amikor politika elleni izgatásért bevitték 1963-ban, a rendőrségen pedig így vették jegyzékbe: Földes László, alvilági nevén: Hobo.

Bár ennek semmilyen logikus magyarázata nincs, de úgy érzem, a produkció elkezdett összeállni. A tapasztalt és a kevésbé tapasztalt zenészek közötti határ jóformán megszűnik, elemelkedünk, ahogy megszólal a zene. Egyre jobban várom a május 15-ei koncertet.

A próba után Hoboval is sikerült beszélgetni, ami nemcsak azért érdekes, mert kiderült, miként vélekedik a zenéről és a zenészek közötti határokról, hanem azért is, mert felidézi, hogyan jött létre az első – azóta már legendássá váló – József Attila estje.

Visszaemlékezve egy Kultkikötős fellépésre, ahol egyedül álltál a színpadon, vagy az Arénában megtartott Vadászat 40-re, amelyen zenekar vett körül, megfigyelhető, hogy merőben eltérő helyzetekhez kell egy művésznek alkalmazkodnia. A Várhegyutca zenészei csapatban lépnek fel, mire kell figyelniük, hogy a későbbiekben, akár önállóan is megállják a helyüket?

Ha nincsen belső kényszer, hogy önmagát valósítsa meg valaki, akkor nem kell csinálni. Ha mondanivalója van a világról – és ez nem feltétlen verbális, hiszen egy jó hangszeren egy jó képességű ember ki tudja fejezni az érzelmeit – akkor kiválik a zenekarból, és tovább tud lépni egyedül.

Te miért a verseket találtad a legalkalmasabbnak az önálló megnyilvánulásokra?

Én akkor szerettem meg József Attilát, Faludyt, Villont, amikor még nem volt nekem a zene. Az 50-es évek második felében, a forradalom után. Faludy akkor be volt tiltva, ócska stencil papírokon mutatták meg a verseit, az fordított engem a költészet felé. A középiskolás éveim végén száműztek otthonról, én pedig belekapaszkodtam a József Attila költeményekbe. Ezeket akkor nem úgy olvastam mint „szép verseket” hanem mint egy bajba jutott ember üzenetét a másik bajba jutott embernek. És ehhez jött hozzá a zene.

Mégsem versfeldolgozásokkal kezdted a pályádat.

64-ben lettem zenerajongó, elkezdtem énekelni, lett közönségem, és úgy gondoltam, hogy amit kaptam, azt adom tovább. Eszembe jutott, hogy nemcsak a Stones-t vagy a Doors-t, hanem József Attilát és Allen Ginsberg-et is zenébe foglalhatom, így elkezdtem verseket énekelni a zenekarommal. Saját dalokat is írtam, és amikor Pécsről hajtottunk át Kaposvárra koncertre, József Attila idézeteket jegyeztem le, hogy a dalok közötti időt felhasználjam. Amikor átértünk a Kilián György művelődési házba elővettem a papírt és észrevettem, hogy ezek közé a József Attila átkötések közé nem kellenek Hobo számok. Ekkor döntöttem el, hogy csinálok egy József Attila estet. Nagyon jól fogadták, nagyon fájt is.

Két zenész, két alkotó között mi teremthet hidat? Ebben a próbateremben nagyon nagy volt a kontraszt: évtizedek óta a pályán lévő elismert zenészek és egészen fiatal muzsikusok dolgoztak együtt. Mi az, ami elmossa, eltünteti a határvonalat?

A zene. Nem verbális. Érzelmi dolog. Amit ezek a csávók meg a két kislány csinálnak, az lélegzik. Tele van érzelmekkel, odaadással, alázattal és azt elképzelni sem tudom, hogy hogyan lehet tíz embert összetartani. Az pedig tök mindegy, hogy valaki 81 éves – mint én – vagy 20, hogyha a zenébe belekapaszkodik, a kettő ugyanaz.

Hobo után Borbély Mihályt, a Vujicsics együttes alapítóját, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas zenészünket is megkérdeztem, tulajdonképpen mi volt az, ami elhozta őt ebbe a föld alatti próbeterembe?

Ha az utóbbi időszakon tekintek végig, több olyan alkotást is láthatok, amelyben új előadókkal lépsz fel. Milyen érzés az, hogy gondolnak rád a fiatalok, és honnan az a nyitottság, ami miatt gondolhatnak rád a fiatalok? 

Nekem ez természetes, mert több mint 40 éve tanítok a jazz tanszéken, így napi kapcsolatban vagyok a fiatalokkal. Ugyanakkor én is figyelem a különböző zenei produkciókat, amelyeket izgalmasnak tartok. Sokszor kiderül, hogy ez kölcsönös lehet, mert valaki azzal hív fel: játszani kéne, vagy valamilyen koncepció alapján engem választanak. Ez nem túl gyakori, de előfordul és mindig nagyon jó érzés. Kérdezni szokták tőlem, hogy hogyan bírom ezeket a feladatokat ennyi energiával, de ha visszagondolok az elmúlt ötven évre, amióta profi zenész vagyok, rájövök, hogy mindig nagyon szerettem azt, amit elvállaltam. A Várhegyutca produkció már az unokám generációja, de amit a zenekar csinál az nagyon szimpatikus: élnek és saját maguk formálják a dalaikat, amikben akár népzenei, kicsit jazzes, kicsit világzenei hatások érezhetők. Az elődök dalaihoz is hozzányúlnak, ez mind-mind kreatív, és nagyon jó.

Érezhető az ötven év különbség, miközben zenéltek?

Biztosan érezhető, de csak annyiban, hogy más energiák jönnek a különböző generációktól. Ez egyébként kölcsönös, és örömteli, hiszen én is szeretek olyat adni, ami frissítő számukra.

Borbély Mihállyal együtt én is haza indulok. Egy valami jár a fejemben, ami talán a legfontosabb üzenete kellene, hogy legyen ennek az anyagnak, ami egy kis ablakot nyitott annak a világnak a falán, amely – ha nem is a föld alatt – de a „hétköznapi” szemektől elzárva, burokban létezik: jusson el egyszer mindenki egy próbára, egy próbaterembe. Erről a szent helyről olyan alkotói energiákkal megáldva távozhat az ember, amelyek fenövesztik bennünk a szándékot az alkotásra. Innen tulajdonképpen lehetetlen úgy haza menni, hogy ne akarj valami sorsfordítót kezdeni az életeddel.

• Ha valaki szeretne egy újabb varázs-értelmezést ajándékozni a zenekarnak, jöjjön el május 15-én a Magyar Zene Házába, és hallgassa meg a Várhegyutcát élőben. Jegyek erre!

A zenekar tagjai: Rottenhoffer András – ének​​, ​​​Kozák Lili – ének​​, ​​​Molnár Keve – gitár​​, ​​​Pálinkás Milán – basszusgitár, ​​​Sajnovits Áron – gitár​​, ​​​Molnár Torda – szaxofon, ​​​Lassiri Zsenna – fuvola, harmonika, vokál, ​​​Szőke Vencel – cselló, ​​​Kozák Vid – dob​​, ​​​Németh Kristóf- ütőhangszerek, menedzsment