Emlékszem, mikor életemben először hallottam az Óriás zenekart játszani – történetesen egy, akkor még emblematikus műsor keretében, akusztikus hangszereléssel – 2009-ben, az egyik első olyan magyar zenekar volt számomra, akiknek a zenéje egyfajta magától értetődő pezsgést hordozott az akkor feltörekvőben lévő bandák közé.
Sokszor egyszerű, mégis zseniális szövegvilágával, elemi erejű gitárriffjeivel mindig is olyan színt hozott az alternatív zenébe, mely mindenképpen egyedi a szcénában: a mind sokasodó túlgondolt alterdalok számtalan esetben émelyítő lagymatagságát játszi könnyedséggel húzták át a grunge és garage rock elemekkel tűzdelt dalaikkal, melyeknek egy-egy jól eltalált sora a maga letisztultságában néha mélyebbre hat, mint más zenekarok egész dalszövegei. A magyar alternatív zene egyik hőskorában születő, majd annak túlpopularizálódását túlélő zenekar januárban adta ki új lemezét Minden villany ég címmel, amely a kísérletezéssel együtt viszonylagos derűséget is hozott magával.
A lemez felütéseként a ’Senki se fél’ című szerzemény szolgál, amely talán a legközelebb áll az eddigi Óriás életműhöz az albumon. Teljes teret kitöltő összhangzás jellemzi, a telt gitárhang, a dob és a basszus dinamikája magával ragad, a jól időzített visszafogott elszállás pedig megalapozza azt a fajta pozitív feszültséget, amely továbblendít a második dalra. A ’Kezdjük el’ már a kísérletezés jegyében folytatódik, a szintetizátor először meglepett, de a dal végén a fúvósokkal megtámogatott kiteljesedés után visszagondolva nagyon illett a dalhoz. Jó ötlet tőlük, hogy már a kompozíció elején bátorkodtak a megszokottól eltérni. Ezzel együtt a szöveg refrén része külön említést érdemel, amely a maga nemes egyszerűségében tükrözi az Óriásra jellemző emberközeliséget.
A ’Talán a moziban is láttál’ hangorkánjai tovább visznek a kísérletezés útjain, míg a ’Soha ne menj vissza’ húzós riffjével visszakacsint az eredeti karcos hangzás felé. A ’Máshol’ ehhez képest könnyed, légies, afféle derűs középpont. A szerzemény elején a basszus viszi a hangszeres dallamsávot, ami kifejezetten üdén hat, nekem nagyon bejött ez a megoldás.
A ’Dühös víz’ zajrengetege és furcsa éneke nyitja meg a lemez második felét, amit a ’Csak az ég’ már-már követhetetlen hullámzásai követnek. Utóbbiban helyet kap egy nagyon meglepő, poposan emelkedő kiállás, ami után az ember kissé elveszíti a fonalat. Ezt a fonalat visszakapjuk a ’Fény’ lassabb ritmusával, melynek monoton kiállása mondhatni megágyaz a ’Rossz és a szép’ zaklatott menetelésének. Utóbbiban jó érzékkel helyezték el a lemez kiteljesedését, ami a verzékhez képest harmonikus refrén fokozásából bontakozik ki. Zárásként a ’Szólj, ha fáj’ áll.
A dal jól működik zárlatként, érzékenysége megragadó, ugyanakkor ezen a ponton érzékelhető néhol a túlszerkesztettség.
A mű végén belépő torzított gitársáv viszont emlékeztet arra minket, hogy bizony ez még mindig egy Óriás lemez. Nem mellesleg az egyik legjobb lemez tőlük! Ez egy bátran vállalható, a teljes érettséghez közel járó alkotás, amely példaértékkel bír, és nem is feltétlenül az egyébként jól működő újítások miatt.
A zenekar eddigi anyagait előzetesen hallgatva rájöhetünk, milyen ügyesen lavíroznak az ösztönös, elsőre megtalált, ha úgy tetszik, eredeti hangjuk és a megújulás ugyancsak zsigerből jövő mozzanatai között.
Ezt a két mozgatórugót összefésülni úgy, hogy az őszinteségen nem esik csorba, nagyon nehéz, mégis úgy gondolom, nekik talán sikerült: a lemez tehát a zenekar nevéhez hasonlóan ugyancsak óriási lett, minden értelemben.