Képzeljünk el egy tehetséges dalszerző-dobost, aki igazi világslágerek megírásában játszott nem kis szerepet. Most felejtsd el! 2007 és 2008 tagadhatatlanul a Kaiser Chiefs éve volt, majd az azután követő esztendőkben szépen fokozatosan csukták rájuk a hulladékgyűjtő falait, ám R2D2, Nick Hodgson személyében, 2012-ben elhagyta a Halálcsillagot így a többiek csak felraktak egy bakelitet, ezzel kissé lassítva és élvezetesebbé téve pusztulásuk. Na jó, talán ennyire még nem kell leírni a Kaiser Chief-t. Akad egypár nagyon jó nóta az albumon, és hála a „vissza a gyökerekhez” filozófiának, lesz deja vu érzésünk dögivel. Kérdés, hogy ennek örülünk-e…

Nem lehet könnyű egy zenekar életében az a pillanat amikor a fő dalszerző megunja a projektet és othagyja az egész bagázst. Ahhoz képest, hogy ez 2012 decemberében történt a Kaiser Chiefs-el hatalmas „riszpekt” Ricky Wilsonéknak. Egy év alatt innen nem hogy felállni, de lemezt kiadni nem kis teljesítmény. Persze kaptak segítséget, Fraser T. Smith személyében, aki Adele és Sam Smith számok írásával jeleskedett eddig. Ez érezhető is a lemezen, elég sok a pop-os slágeres nóta, még a kísérletező keményebb vonalból jó ha 1-2 riffet kapunk. Kár érte.

Fura, hogy az album a 10 darab számával éppenhogy eléri az iratlan nagylemez határt, ráadásul a számok kifejezetten nem rádióbarát hosszúságúak. A legrövidebb 3:32 még a leghosszabb 6:02 hosszú, és nem az a helyzet, hogy annyi ötlet volt 1-2 számhoz, hogy egyszerűen szükségszerű ekkora hossznak lenni, inkább a cséplőgép magasfokozatú járatása zajlik még a nyálunk ki nem folyik. Az az érzésem, hogy az Education, Education, Education & War egy világmegváltó lázadó korong akart lenni, viszont leginkább csak maga ellen lázong.

Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ezt az albumot elkapkodták. Lehet, hogy nem egy McDonald’s alatt kellett volna stúdiózni, talán akkor nem ragadt volna át rájuk a gyorséttermi szemlélet. Na jó, legalább van két-három értékelhető szám a ‘The Factory Gates’, ‘Misery Company’ és talán a ‘Coming Home’ személyében. Bár az utóbbi is már jóval laposabb, de talán egy fokkal még feljebb áll, mint az album többi száma. A legmeghökkentőbb a ‘Ruffians On Parade’, aminek az eleje teljes egészében megegyezik a The Last Shadow Puppets – ‘The Age Of The Understatement’ kezdetével.

Összefoglalva, ez egy gyengébbre sikeredett Kaiser Chiefs lemez, tele egyhangú számmal, viszont az az egy-két jól sikerült bíztató a jövőre nézve. Nincs minden veszve, a dobos kiválása nagy érvágás volt, és a talpraállás úgy tűnik hosszabb folyamat, hiába a gyors lemezkiadás. Reménykedjünk, hátha még megajándékoznak minket néhány világslágerrel.