Nyugis montreáli folk-rock

Cikk

március 29, 2014

keretblog.hu

184

A KERET lassan 10 éve az ország meghatározó független lokálzenei platformja. Nem fogadunk el semmilyen formában állami támogatást. A szerkesztői munkába, a szelekcióba és a véleményünkbe nem szól bele se kiadó, se hirdető, se más külső fél. Ahhoz, hogy a jövőben is stabilan tudjunk működni és tovább tudjunk fejlődni, óriási szükségünk van a közösségünk segítségére. Kérünk, amennyiben van rá lehetőséged, támogasd a munkánkat egyszeri, vagy rendszeres adománnyal! Köszönjük!

A kanadai Half Moon Run egy “ocsmány, papírvékony falú, belvárosi kis lakásból” a mai indie folk egyik legjobb zenekarává nőtte ki magát. A bandát Dylan Phillips (dob, szinti, vokál), és Conner Molander (gitár, szinti, vokál) alapították, akik testvéreik által ismerték meg egymást és kezdek el együtt zenélni. A srácok feladtak egy rövid újsághirdetést, amiben egy basszeros és egy dobos után keresgélnek, aki szereti a Grizzly Bear-t, a Fleet Foxes-t, vagy a Radioehead-et. Erre jelentkezett Devon Portielje, (gitár, ének) aki se nem dobos se nem basszusgitáros, de különösen jó énekhangja tökéletesen passzol a HMR lágy és harmonikus hangzásvilágához.

Már az első próbákon nagyon ígéretesnek tűnt a közös munka, így viszonylag hamar fel is vettek egy tucat számot. Később bevették Isaac Symonds-t (billentyű, mandolin, gitár), aki negyedik tagként végig kísérte az eddigi triót. Például olyan zenekarok előtt, mint a Mumford and Sons, az Of Monsters And Men vagy a Metric. Ezzel még varázslatosabbá téve az egyedi fúziót. A bandának eddig csak(!) a debütáló albuma jelent meg, ami a ’Dark Eyes’ névre hallgat. A lemez a maga negyven percével tökéletesen passzol egy esti nyugis beszélgetéshez, vagy jól eshet egy borzasztóan fárasztó nap után, amikor csak úgy elszeretnél nyúlni az ágyban és azt akarod, hogy valami álomba ringasson. A basszusgitárok néhol viharként tombolnak és az indie rock-os elsöprő erejűket csak a kimért, folk-os akusztikus gitárok légies könnyedsége egy kis shoegaze-s lágyságot tükrözve törik meg.  Az egész lemezük úgy káprázatos, ahogy van.  A folyamatosan váltakozó szintik a nemrégiben megjelent ’Judgement’-ben és a ’She Wants To Know’-ban csendülnek fel. Rejtélyes dalszövegekből sincs hiány. Sajnos nem mindig tiszta, hogy például a zenekar legjobb számában, a ’Full Circle’-ben vagy éppen a ‘Drug You’-ban mi is a helyzet. Aki egy kicsit spontán lassítana a rohanó hétköznapokban hallgassa meg a ’No More Losing The War’-t, melyben Devon egy bizonyos Karen-ről dalol. Ez az egész mély intenzitást ad egész szakításuk feldolgozásának, ami több számban is megjelenik. Ezzel ellentétben a lemez második száma, a Call Me In The Afternoon’, a maga felvidító ütemeivel már első hallásra is mosolyt csal szánkra. Nekem a ’Nerve a személyes kedvencem.  A 21 Guns Salute  pedig gyönyörű zárása ennek a remekműnek.

Ritka, hogy egy albumot ilyen jól eltaláljon egy kezdő zenekar. A finom folk-os hangszerelés, az énekhang, az érzelmes és vidám számok aránya tökéletes, a lassú-gyors számok váltakozása hasonlóképpen. Ha fejlődésük is ilyen jó iramban halad tovább érdemes lesz rájuk odafigyelni!

PLAYLISTEK