Milyen volt alkotni a Kádár-rendszerben?

Interjú

augusztus 5, 2020

Bálits Mihály

815

Nyolcvanas évekről szóló sorozatunk harmadik részében azokra az életutakra, helyzetekre és társadalmi szempontokra voltunk kíváncsiak, amelyek jól jellemzik, vagy befolyásolták a korszakot.

Négy, az adott időszakban alkotó, cselekvő emberrel beszélgettünk: Legát Tibor zenésszel, több könyv szerzőjével, a Magyar Narancs újságírójával; Vető Jánossal, Munkácsy Mihály-díjas képző-, fotó-, videóművésszel, a Trabant együttes tagjával; ef Zámbó Istvánnal, szintén Munkácsy-díjas festővel, grafikussal, az A. E. Bizottság énekes-gitárosával; végül pedig Tamás Gáspár Miklós filozófussal, esszéíróval, egykori országgyűlési képviselővel, az 1989 előtti demokratikus ellenzék és a rendszerváltás egyik ikonjával.

Többek között ügynökökről, bulikról, zenéről, művészetről és emigrálásról esett szó. Sokan az életük kellemes időszakaként emlékeznek vissza az 1980-as évekre, főleg, mikor munkájuk alkotásaik kerültek szóba. Fura közép-kelet európai kis nemzet diktatúrájáról úgy hallani, hogy az egy művészetben, irodalomban egy gazdag, virágzó hely lehetett.

„Valóban lehet mondani, hogy aranykor volt” – ezt ef Zámbó István mondta az évtizedről. Akkorra már elég „lightos volt a rendszer és nagyjából azt tapasztaltuk, hogy majdnem mindent engedtek, amit akartunk.”

Ef Zámbóék az A. E. Bizottsággal egy teljesen más megközelítésben vágtak neki a zenélésnek, mint sok társuk. Szerinte nem csak a magyar rock vagy a könnyűzene lett komolytalan vagy elüzletiesedett, hanem a hetvenes években „a világ zenekarai is egyre nagyobb zenekarok lettek, nagyobb felszerelést és technikát igényeltek, egyre nagyobb vizuális aláfestésekkel.”

Gondolok itt a Pink Floydra, ami a hatásvadászatnak olyan szintjét fejlesztette ki az előadásaikon, hogy szinte már a zenét is »elnyomta«.”

Szerinte „volt egy válság a világzenében, nem véletlen jelent meg ennek ellenpontjaként punk, ami leegyszerűsítette és visszaegyszerűsítette a már-már komolyzeneként ismert rockzenét. Mi tulajdonképpen színpadra vittük az életmódunkat. Ezt folytattuk, amíg érdekelt minket. Legkellemesebb időszaka volt az életünknek.” Ezzel pedig bele is csöppentek abba a new wave-es időszakba és társaságba, amely főként a Budapest-központú, ellenzéki érzelmű fiatalok zenéit jelentette.

Ahogy írtuk a sorozat legelső részében, ekkor még borzasztóan nagy volt az információhiány. „Egy-egy lemez keringett közkézen, kazettákat másoltunk át, de egy olyan merítés a rockzenéből vagy az akkori new wave zenéből nem volt, mint manapság” – mondta Legát Tibor, aki társaival 1983-ban alapította meg Kézi-Chopin névre hallgató együttesét. Ebből eredően szerinte az emberek rá voltak utalva, hogy pusztán a fantáziájukra hagyatkozzanak, akár zenei, akár arculati értelemben, amiből pedig „borzasztó kreatív dolgok sültek ki, még úgy is, hogy nem tudtunk zenélni”.

Lemezfelvételről pedig ebben a – főleg underground – közegekben szinte szó sem lehetett, leszámítva az Európa Kiadó ’87-es és a Bizottság ’83-as megjelenését: „Ezeken kívül én többet nem nagyon tudnék mondani a rendszerváltás előtt. Tök tét nélküli volt a dolog, tényleg azt csináltunk, amit akartunk, senki nem gondolt arra, hogy karriert csináljon ebből.”

Ez viszont – a kétezres évekre mindenképp – megváltozott, és a zenei tudás sokkal magasabb színvonalú és maga a zenélés is sokkal tudatosabb lett. A 80-as évek elején viszont az olyan szavak, mint például, hogy „zeneipar”, fel sem merültek. „Most is lehet ezt csinálni, csak szerintem annyi befolyás ér egy fiatal zenészt, aki elkezd zenélni, hogy valahol ki fog kötni. És mindenre rátalál” – mondta az énekes. „Még akkor is, ha azt mondja, hogy retro zenekart csinál, és a hetvenes évek rockzenéjének a hangulatát éli újra át: az összes, mit tudom én, Led Zeppelin-lemezt otthon egy pillanat alatt meg tudja hallgatni, teljesen képbe tud kerülni, hogy mi hogy volt, felmegy a YouTube-ra, megmutatnak mindent. Gyakorlatilag egy emberszabású majom is megtudja tanulni a bizonyos gitárfutamokat. De mondom,

„ennek az a hozadéka, hogy sokkal professzionálisabb produkciók születnek, sokkal jobb zenészek is vannak.”

Érdekes egyébként, hogy a nyolcvanas évekbeli „new wave” nem maradt meg a rétegkultúrának: Legát szerint ebben az időszakban legfeljebb 100 ezer embert is bevonzott ez a fajta irányvonal: „nem azt mondom, hogy 100 ezer ember elment volna egy Európa Kiadó koncertre, de a fénykorban mondjuk 5-6 ezren simán. Ez a 100 ezer ember ma ugye rengeteg. Amikor összeállt az URH 1990-ben, akkor megtöltöttek egy sportcsarnokot, ami ugye egy totál teltházas koncert volt.”

Bár ez ma már fix, hogy nem jönne össze (lévén, hogy még URH sincs), a korszak hatása nagyon jelentős. A Magyar Narancs újságírója szerint az olyan zenekarok, akik a kilencvenes évek második felétől lettek sikeresek, mint a Quimby, a Kispál és a Borz, vagy valamennyire a Heaven Street Seven, mind merítettek az URH-Kontroll Csoport-Bizottság fémjelezte generációtól.

Fekete bárányok koncert kiadványának borítója: előzenekarként a Bizottság lépett fel. Fotó: rockdiszkont.hu

Nyitott légkör zárt rendszerben

Ön nem érezte azt, hogy ezek a társaságok, illetve a légkör bezárja? – Mikor ezt kérdeztem Vető Jánostól, arra voltam kíváncsi, hogy nem lehetett-e fojtogató vagy nem vált-e egy idő után unalmassá a pesti alkotói légkör. A válasz ennek a szöges ellentéte volt: „ellenkezőleg, nagyon örültem, hogy a közelükben és a környezetükben lehetek” – mondta barátaira -, „mert tagadhatatlanul kivételesen csodálatos, finom emberekkel hozott össze a sors.”

„Nagyon jó barátok voltunk. A (Méhes) Marietta 14 éves korom óta a barátom, Lukin Gábor meg talán még régebbről ismertem. Egy társaság voltunk. (…) 1981 június az, amikor a Trabant, mint Trabant deklarálódott, de 80-ban már Moritz R. (a Der Plan együttesből, az Ata Tak kiadótól) Németországban dolgozott egy Fix Planet című lemezen, ahol a világ minden tájáról gyűjtöttek zenekarokat és mivel haverok voltunk, megkértek, hogy segítsek nekik találni magyar zenekart. De akkor még nem volt URH se (VHK volt), és akkor csináltunk mi egy zenekart, amiben benn volt messziről Lukin Gábor is és ott volt Marietta, a Köpfler Tibor filmrendező, operatőr, ott volt talán Baksa-Soós Vera. Ez egy vicc volt, sose lett belőle semmi, de úgy hívták, hogy „Trabantban D”, valahogy ebből lett a Trabant, egy évvel később, 81-ben.” – mondta a kultikus zenekar indulásáról.

Hasonló bajtársiasságról beszélt Tamás Gáspár Miklós is, amikor a demokratikus ellenzék világáról volt szó. „Jó barátságban voltunk Kis Jánossal, meg Vajda Mihállyal, aztán a későbbiekben Demszky Gáborral, Krassó Györggyel, szóval a demokratikus ellenzék világával. Ez volt a természetes közegem, a nyilvánvaló politikai szolidaritás és ideológiai hasonlóságok következtében.”

„A demokratikus ellenzéknek nem álltak rendelkezésre nyilvános terek. Ennek következtében – ugye, ez egy híres dolog volt, hogy – házibulik voltak az alkalmai az informális összejövetelnek, összetartozásnak. Hiszen nem mindenki jött el elméleti vitákra érdeklődés, szabadidő és egyebek hiányában. Nyilvánvaló ezek a házibulik rendkívül jelentősek – akkor még fiatal voltam és szerettem táncolni –, híresek és nagyszerűek voltak, ez kétségtelen. Volt egy ilyen lázadó hangulat, egymás iránt nagy, elkötelezett szeretet, meg persze, ahogy később kiderült, rengeteg spicli” – mesélte a filozófus.

TGM szerint ezen kívül volt még egy színhely, amiről kevesen beszélnek: az Akadémiai Könyvtár Dohányzója. „Ott találkoztunk mi, Bencze György, Villányi Katalin, meg Ludassy Mária, Kis János, Radnóti Sándor.” A könyvtárak és a könyvtárak klubhelyiségei, büféi voltak rendkívül fontos színhelyek az ellenzéki mozgalmakban.

A „szabadságot”, mint fogalmat, persze nem lehetett minden helyen annyira megélni, mint egy könyvtár dohányzójában. Legfontosabb kérdésekben, mint például a munkahelyeken, mindig ott volt az állampárt keze valamilyen formában.

Az ELTÉ-n oktató TGM-et 1981-ben politikai okokból rúgták ki, ami szerinte már várható volt. Előre lehetett tudni, hogy ha folytatja azt, amit csinál, akkor a szerződését fel fogják bontani. „Semmiféle sokk nem volt, nagyjából erre számítottam, egy kis haladék volt, hogy egy pár évig alkalmazásban lehettem. Megmondta nekem becsületesen az akkori tanszékvezető, Hermann István professzor, hogy

“nem hosszabíthatja meg a szerződésemet politikai okokból, mert aláírtam ezt meg azt, tiltakozásokat Havel-ügyben és hasonlók.”

Fotó: Philipp Tibor/Fortepan – Krassó György igazoltatása

Vető Jánosnak ezzel szemben szerencséje volt. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál volt fotós, és néha készíthetett lemezborítókat – emellett viszont nyugodtan foglalkozhatott saját, művészeti projektjeivel. Saját bevallása szerint ez „luxusmunkahely volt, mivel (főleg) saját laborjában dolgozott, otthon.” Viszont természetesen a Hanglemezgyártónál sem lehetett teljesen szabadon dolgozni, Erdős Péternek elég sokszor volt beleszólása a munkájába:

„Rengetegszer volt, persze. Még komolyzenei borítóknál is. De aztán volt olyan is, hogy nem: a Cseh Tamásoknál soha nem volt semmi probléma, de a Piramis-borítót kétszer kellett megcsinálnom, mert volt egy színes verzió, amire azt mondta Erdős Péter:

„Vető, maga itt nem fog pankot csinálni.”

 Rámenni, egyszerűen rámenni, az istenit az anyjának

Ügynökök sorát küldte az állam azokba a közegbe, amelyeket veszélyesnek ítélt. 1982-ben Kádár János híres fejtegetései a beszervezésekről és a rendfenntartásról hangfelvételen is fennmaradtak: ezek jól illusztrálják, miként tekintett az akkori hatalom a rendszerkritikus csoportokra. Az MSZMP Központi Bizottságának székházában (a jelenlegi Képviselői Irodaházban) egyszer például arról beszélt, hogy a fenyítéseket lehet akár adminisztratív köntösbe is bújtatni: „amit mi adminisztratív intézkedésnek hívunk, hát az adminisztratív, de nem mind belügyi. Az atyaúristenit, hát annyi ember sír a telefonért, ezeknek mind van telefonjuk, van kocsijuk, annyi rossz hibás kocsi jár, meg rosszul vezet, iszik is egy kicsit közben, meg mi az isten, hát miért nem tudunk mi az ilyen emberekkel szemben eljárni.”

„Rámenni, egyszerűen rámenni, az istenit az anyjának, hát ezt mindenütt a világon csinálják az ilyesmit és ez még nem is adminisztratív (…) kellemetlenkednek nekik, na, mert már harmadszor veszik el a hajtási igazolványt, vagy mi a rossebet, hát miért nem lehet azt megcsinálni. Lakást is, megállapítják, hogy életveszélyes, átteszik szükséglakásba vagy nem tudom én, micsoda. Ennek egy millió módja van, amit úgy hívnak, hogy kellemetlenkedni kell nekik…”

Ef Zámbó István is azok között volt, akik megszokhatták ezeket a fajta „kellemetlenségeket”. Azt mondta, megszokta, hogy voltak körülötte ügynökök, miután 20 éves korában elítélték „akarategységben elkövetett garázdaságért”, ami szerinte „Magyarország utolsó koncepciós pere volt.” De miért?

„20 éves koromba csináltam ezt »Az eszme zárt osztályba vonulása emlékére« című happeninget a szentendrei főtéren a barátaimmal. Azután hat hónapig vizsgálati fogságban ültünk. Amikor kiszabadultunk, az emberek azt gondolták, mi mekkora ellenállók vagyunk, pedig egyáltalán nem foglalkoztunk politikai témával.”  Ezek után a hetvenes években nem engedték külföldre, de még az országon belül sem lehetett teljes nyugtuk: „Minket utána megfigyeltek, egyfolytában. Tudtuk ezt, és tudtuk is kezelni. Ismertük a besúgókat a belügytől, akik kijártak a hetvenes években a kiállítás megnyitóinkra.”  Volt olyan is, aki egy megnyitó alkalmával egyik társának azt mondta:

 „Na mivan, Laca, nem festett új képet?”

Forrás: Albert Einstein Bizottság: Szerelem/YouTube

Kádár szavaival ellentétben a Bizottság énekese szerint komolytalan volt ez a besúgórendszer a hetvenes években is már, de a nyolcvanas években biztos. „Nem volt mit besúgni, nyílt lapokkal csinált mindent mindenki.” „Fenyítések” persze még voltak, mint például az 1985-ös Kassák-klubban zajló koncerten, ahol a Kézi-Chopin és a Millenniumi Földalatti Vasút lépett fel. Miután lementek a koncertek, a rendőrség elképesztő razziát tartott és minden ott lévőt, mintegy 150 embert, igazoltatott – Legátot külön be is idézték. Szerinte ez már unikálisnak mondható 85-ben, a rendőrség nem nagyon csinált már ilyeneket és később a jegyzőkönyvekből sem derült ki, minek volt köszönhető ez a fajta fellépés.

Menni vagy maradni?

Szemben a mai helyzettel, amikor az EU-ban a határok szabadon átjárhatóak, akkoriban a kiköltözés és az itthon maradás egy rendkívül bináris kérdés volt. Rengeteg, több százezer ember hagyta el ’56 után az országot. Amennyiben a művészeti-gondolkodói szcénát nézzük, ez a szám arányaiban jóval kevesebb. Itt előnyben voltak a nem nyelvhez kötöttek, mint akik a magyar nyelvet használják legfőbb médiumként, vagy a központi üzenetet hordozó formaként: festő, képzőművész vagy egy akadémikus tud kiállítani és tanítani szavak nélkül vagy egy másik nyelven. Így lehetett, hogy sokak fel tudták oldani a „menjek vagy maradjak” szembenállást: ef Zámbó, Vető és TGM is mehetett a nyolcvanas években külföldre, utóbbit kifejezetten bátorították: miután az egyetemről kirúgták, 1983-ban meghívta a Columbia Egyetem, az állam pedig nem marasztalta. Komoly amerikai és brit politikai nyomásra – végülis elengedtek. Miközben az Útlevél Osztályon, ahol megkaptam az útlevelemet, beszélt velem egy pasas, aki nem mutatkozott be, nyilvánvalóan valami ávós főember volt. Azt tanácsolta nekem, hogy ne jöjjek vissza, és ha kivándorló útlevelet kérek, egy szavamba kerül és megkapom.” Elmondása szerint ő volt az egyik utolsó, akinek ellenzéki létére még állása volt.

„Nyilvánvalóan rendszerellenségnek számítottunk és mindent elkövettek annak érdekében, hogy megszabaduljanak tőlünk. Nem én vagyok az egyetlen, akinek javasolták, hogy menjen innen a fenébe.”

SZDSZ nagygyűlés a városligeti Királydombon, 1989. augusztusában. A résztvevők: Tamás Gáspár Miklós, Demszky Gábor, Mécs Imre és Rajk László. Fotó: rajk.info

Ahogy elmondta, bár tanított külföldön, vissza-vissza járt és tekintélyes szerepet vállalt az ellenzéki mozgalmakban. Ehhez hasonlóan mobilis tudott maradni ef Zámbó István és Vető János is, akik zenei pályájuk mellett főként képzőművészként voltak jelen. Mindkettőjüket hívták kiállítani, többször is, de mindketten haza-hazajöttek. Vető egy ideig még részt is vállalt az illegális lapok készítésébe: „Pap Tamással és Galántai Györggyel készítettük a Sznob internacional című szamizdat kiadványt, ami az AB kiadónál jelent meg” – mesélte. (A Demszky Gáborhoz kötődő AB gondozásában jelent meg a legtöbb ellenzéki termék.) Szerinte sokkal kommunálisabb, közösségibb volt akkoriban az alkotó munka.

„A művészi élet egyfajta diskurzus volt és egyfajta együttkutatás, egy közös munka eredménye. Ezt nem látom, mostanában ez szétesett. Ilyen individualista kísérletek vannak, néha-néha jön valami kis csoport, vagy csoportocska, de nem látok egy ilyen igazi diskurzust, vagy én kimaradok belőle – az is lehet.”

Kiemelt kép – balról jobbra: Legát Tibor/Capa központ, Vető János/Discogs, TGM/Wikipedia, ef Zámbó István/efzambo.hu; Montázs/BM