Varga Dániel Moped Loewen nevű formációja volt már Keltetőnkben, volt interjúnk is velük a legutóbbi lemez kapcsán és most, egy harmadik forduló erejéig visszatérnek egy minden eddiginél komplexebb, 13 fős (!) felállással, hogy megmutassák, merre is vezethet majd a jazz jövője. A négyszámos, de csaknem fél órás EP nálunk debütál.

Baromi nehéz lehet manapság jazz zenésznek lenni. A műfaj egyre inkább az elit és a zenei szakma szórakoztatására szorítkozik. Ennek feloldásaként beindult a műfaji differenciálódás, mindenki igyekszik a különböző stílusokat összeboronálni, hogy egy új, érdekesebb, fogyaszthatóbb vagy éppen pont, hogy még jobban elidegenítő dolog születhessen.

Aki jazzt szeret hallgatni, azt mondja, hogy azt nem csak hallani, de érteni is kell. Akárcsak a klasszikusoknál, az agy sokkal jobban dolgozik, mint egyéb könnyűzenei műfajok hallgatásánál. Tehát aki jazz zenét szerez, az mindenképpen gondolkodásra ösztönöz. De elég ez? Mégis ki jár manapság azért koncertre, hogy az agyát használja?!

Bizony, ez nem elég. Pláne akkor, ha a kedves zenész el is szeretné adni magát, muszáj lesz jó bulit csapni és persze lehetőleg minél több embert megszólítani. A fülbemászó, viszonylag egyszerű dallamok jellemzőek voltak a korai jazz zenére, de ugyanúgy jellemző a mai popra és indie-re is. Ha ezek tudnak egy izgalmas, sokrétű hangszereléssel és „jazzes” harmóniákkal párosulni, ráadásul meg vannak támogatva mindenféle stílusokból beemelt rigmusokkal, akkor már olyan egyedi projektet kapunk, amire bárki felkapja a fejét. Nyilván ezt a receptet a Snarky Puppy valósította meg legjobban, de azt gondolom, hogy a hazai Ethnofil is nagyon faszán hozza ezt. Jelenleg pedig nagyon úgy tűnik, hogy Varga Dani megújult Moped Loewenje is erre az útra tér.

A legutóbbi találkozásunk óta Dani nagyon durván kibővítette a zenekart; az alap bandán túl 7 fúvóshangszerrel dolgozik egyszerre. Az így kialakult Moped Loewen Jazz Rock Orchestra sokkal komplexebb hangszerelést és sokkal nagyobb harmóniabeli szabadságot tesz lehetővé, amivel a szerző szerencsére él is. Intelligens indie-nek bátran nevezhető, mert az ének témák abszolút a Kasabian-Franz Ferdinand-Arctic Monkeys munkásságát juttathatják eszünkbe. A korábban megfogalmazott énekelhető dallamok iránti szükséget az indie, mint stílus bevonásával nagyon hatásosan, és erőlködéstől mentesen lehet megoldani. Én mindezek ellenére azt érzem, hogy az ének a gyenge pontja a lemeznek. Az instrumentális részek vastagságát és harmóniadússágát nem igazán tudja hatásosan ellenpontozni az egyébként sem túl magabiztosnak ható ének.

A ‘Frozen’ az első track az EP-n, ehhez live videó is készült a stúdióban. Nagyon jó, hogy láthatjuk egyben a hatalmas zenekart, és a viszonylag szűk belső tér miatt nagyon bensőséges is. Jó felütése a lemeznek, a fúvósok rögtön az elején kőkeményen megmutatják magukat, a gitárok „power chordjai” pedig egy igazán klasszikus rock hangzást hoznak. Ez alapján gondolhatnánk, hogy a továbbiakban is hasonlókra számíthatunk, de igazából ez a legkeményebb szám a négy közül, innentől másfelé kanyargunk, ami persze egyáltalán nem baj.

A második szám az ‘Indian Summer’, ami már az előző lemezen is rajta volt, de nyilván sokkal kevesebb fúvós kíséretével. Üdítő volt hallgatni az új verziót. Az ének itt lett leginkább britpop jellegű, amit viszont abszolút szembe köp a szám közepén a vadul szögletes gitárszóló. Ezalatt a fúvósok szépen lassan megágyaznak a főtéma visszatérésének, és amikor a gityós keze végül megnyugszik a húrokon, egy igazán átható tuttiban teljesedik ki az egész. A feszültség végig megmarad, az utolsó akkord pedig egy egészen pimaszul big bandes lezárás, ezzel is kommemorálva a klasszikus jazzt.

A ‘Memories’ meg sem próbál igazán crossover lenni, nagyon élesen határolja el a lemezre jellemző két műfajt. Nyílván a fúvósok hordozzák a főtémát, és ez így is van jól. Tulajdonképpen 2:20 környékén olyan, mintha véget érne a nóta, így is kerek egészként értelmezhető. Ehelyett azonban átmegy egy olyan űr-témába, ami megindokolja a lemez borítóképét. Amint ez lement, kezdődik kb. az egész elölről, markánsan lehatárolva.

Utolsó szám a ‘Sinking’, ami tulajdonképpen a lemez esszenciája. Itt összeforrnak az eddig hallottak, úgy érzem, itt valósul meg az az irány, amit a zenekar képvisel vagy legalábbis akar képviselni. Nagyon tetszik, ahogy a fúvósok aládolgoznak az éneknek, mert így egyrészt érdekesebb harmóniákat kapunk a kíséretbe, másrészt az ének is szikárabbnak tűnik.

Elég intenzív fél óra, amíg az ember végig hallgatja a Moped Loewen Jazz Rock Orchestrát. Progresszívnek érzem, előremutatónak, egy olyan hangzással kacérkodnak, ami mindenképpen a jazz zene jövőjét jelenti. Megmozgatja az agyat és a lábakat is; épp ezért élőben is érdemes lesz meghallgatni őket.

Mint azt már a két korábbi cikkünkben írtuk, egy olyan zenekarról beszélünk, amiben minden tag másik országból való, ezért elég nehéz lehet őket összetrombitálni. Azonban Varga Dani – jó magyar legény módjára – hazaköltözik, és mivel ő a banda agya, hozza magával minden szellemi termékét is. Hogy hogyan alakulnak a tagok a távolabbi jövőben, az még elválik, annyi bizonyos, hogy az ötfős felállás lesz az alapformáció, ami időről időre ki fog egészülni fúvósokkal.

Végezetül pedig álljék itt a lemez készítőinek listája:

Írta és hangszerelte: Varga Dániel
Mix, master, producer, zenei rendezés: Fenyvesi Marci
Borító: Gyurkó Dániel
Kiadó: Sinistra

És a már-már nevetségesen nemzetközi zenészbrigád:

Daniel Varga (HUN) – vocal, alto and sopran sax,
Florian Supancic (AUT) – tenor sax
Nikolaus Holler (AUT) – bariton sax, flute
Jakob Helling (DEU) – trumpet, flugelhorn
Vova Novazenko (UKR) – trumpet, flugelhorn
Nikola Vukovic (SRB) – trumpet, flugelhorn
Jan Lovsin (SLO) – trumpet solo
Daniel Holzleitner (AUT) – trombone
Johannes Oppel (DEU) – bass trombone
Fabian Supancic (AUT) – organ
Piotr Lipowicz (POL) – guitar
Joe Clemente (ITA) – guitar
Ivar Krizic (CRO) – bass
Jonatan Sarikovski (FIN) – drums