Gengszta’, Hipszta’

Cikk

március 9, 2014

Biró Márton

197

A KERET lassan 10 éve az ország meghatározó független lokálzenei platformja. Nem fogadunk el semmilyen formában állami támogatást. A szerkesztői munkába, a szelekcióba és a véleményünkbe nem szól bele se kiadó, se hirdető, se más külső fél. Ahhoz, hogy a jövőben is stabilan tudjunk működni és tovább tudjunk fejlődni, óriási szükségünk van a közösségünk segítségére. Kérünk, amennyiben van rá lehetőséged, támogasd a munkánkat egyszeri, vagy rendszeres adománnyal! Köszönjük!

A zenei világ változásának állandóságához már hozzászokhattunk. Ennek egyik eleme, hogy az a stílus, mely az egyediségből, és a különlegességből ered, populárissá váljon. Ha bár ilyen zenei kifejezés, hogy hipszter zene nem létezik, általában a szinti popot értjük alatta. Ez nem csak a zenét, hanem a külsőségeket is jelenti. Karen Marie Ørsted ezen jelenség iskolapéldája. Annyira underground, hogy magyar ember a keresőbe sem tudja beírni a nevét, mégis egy csapásra vált a zenei sajtó egyik legtöbbet említett újoncává. Bemutatkozó nagylemeze a No Mythologies To Follow március 10-én jelent meg, és ezen a bekategorizált szerepen picit sikerült is túlmutatnia.

Az első szám a ‘Fire Rides’ túl sok izgalmat nem tartogat. A skandináv pop elemeivel operál, akár egy Lykke Li szám is lehetne. A refrén torzított alapjában mégis megjelenik a jellegzetes MØ-motívom, mely egy elektromos gitárra emlékeztet. Ez a motívum úgy vonul végig a pop énekes albumán, mint a Florence + The Machine albumain a hárfa.

Május 1-én MØ budapesten, az A38 hajón koncertezik, ne hagyjátok ki! Esemény itt.

‘Maiden’ is ezzel a motívummal indul, ám ez egy kicsit töltelék számnak tűnik; ami a többi dalnál jól működik – elektronikus és akusztikus szólamok kavalkádja – itt igen egysíkúvá válik. Rövid ideig hallható zongora és triangulum mégis visz bele egy kis színt, ám sajnos ez nem elég.

A következő szám a ‘Never Wanna Know’, ami a kilencvenes évek popballadáit idézi, s ehhez következetesen tartja is magát, egyedül az alapban megjelenő gitárszólam jelzi kicsit, hogy már több, mint húsz éve rendszert váltottunk. Elénk idézi ezen időszak Amerikájának limonádé filmjeit, s az ottani fiatalok szerelmi életét. A lemez dalainak témái nagyjából ezt járják körül: változókor, felnőtté válás, első szerelem, első szakítás stb.

A ‘Red In The Grey’ egy sejtelmesebb DJ-set utolsó számának is gyönyörűen beillene. közönség szempontjából igen nagyon réteget képes magával ragadni ez az album, s észrevétlenül szeretteti meg a különböző stílusokat a hallgatóival. Itt a keményebb elektronika fűződik össze az indie poppal.

Ezt  első slágere követi, a ‘Pilgrim’. Az autotune és a trombita már eleve egy eklektikus hangzást vázol elénk. Ezután visszatér a jellegzetes motívum is (mötívum, hehe). A vokál torz, és gyakran értelmetlen törzsi szövegekre emlékeztet, ettől kicsit ösztönösebbé válik, az önmagában kicsit sablonos refrén. A dal hangulata kicsit chilles, az embernek kedve támad az alappal tapsolni.

‘Don’t Wanna Dance’ a legutóbbi kislemez, melyhez egy szép klip is készült. Az album talán legütemesebb, legpörgősebb dala ez, az alap itt a legletisztultabb. A refrén szolid tombolásra sarkall, és visszatér az előző dalból a trombita is. Az “I don’t wanna dance with nobody.” nyelvtani helyességét viszont én megkérdőjelezném, még akkor is, ha így rock’n rollosabb…

Ha egy számot kéne kiemelni az albumról, ami -t és a No Mythologies To Follow-t a leginkább jellemzi, szinte biztos, hogy a ‘Waste Of Time’-ot mondanám. A rapes alap, a középgyors tempó, az eklektikus hangzásvilág, és a főleg magasabb regiszterekben szóló ének mind-mind a leginkább jellemző elemi ennek a lemeznek – a folyton visszatérő motívumról nem is beszélve.

‘Dust Is Gone’ a mai idők pop balladája. Az egész dal sokkal lassabb, mint az eddigiek. A vagány “ya” beszólások még itt is megfigyelhetőek a vokálban, így mégsem esélyünk sincs elfelejteni, hogy kinek a dalát halljuk. A végén lévő unisono pedig lírai, a giccsest alulról súrolóan szép.

Diploval közösen felvett ‘XXX 88′ alapja a Metronomy hangzásvilágára emlékeztethetne, amíg Marie énekelni nem kezd. alapvetően mindent hallottunk már, ami ebben a dalban megjelenik, mégis a pillanatnyi disszonáns káosz az első refrén után, a néha megszólaló “hey”-ek mind-mind nagyon különlegessé, és mégis egyedivé teszik ezt a dalt, amiben MØ igazán kiélheti magát. Igazi szolidan dögös popsláger.

‘Walk The Way’ kicsit játékosabb, kicsit ütemesebb dal, ahol a kemény, zúzós alap kislánykórust idéző ének szólamokkal találkozik. Hamar ellaposodik, sajnos nem tud sokáig érdekes maradni.

‘Slow Love’, az-az a ’80-as évek jelenléte a lemezen. A nagyon sejtelmes hangulat, néha dzsungel bugiba csap át, miközben Marie hangja szinte felismerhetetlenül magas regiszterekben szól. Érdekes kísérlet, de nem baj, hogy nem ez a fő irány.

A ‘Glass’ egy karácsonyi dal feldolgozásaként indul, de aztán megjelenik A motívum, és a többi MØ jellemző is feltűnik. Ez is egy közepes gyorsaságú szám, az átlagosnál is zúzósabb alappal. A folyamatos, és nem túl változatos dal hirtelen ér véget. Ez is kicsit olyan, mint a többi, és mégsem. Mindenesetre ez az a hangulat, ami kétségtelenül a legjobban megy a dán énekesnőnek.

Igen határozottan indul a ‘No Mythologies To Follow’, az-az a címadó dal. Érdekes, hogy mégis ez lóg ki a többi dal közül; ugyan azokkal az elemekkel operál, mint a többi track, mégis kommerszebb, és egy átlagosabb elektronikus pop slágerre hajaz. A rapes hajlam a több számra is jellemző, ha egy picit ritmusosabban lenne az ének, szinte bármelyikből lehetne rap-sláger.

A ‘Dummy Head’ semmi olyat nem mutat, amit idáig nem hallottunk, és nem nagyon tud kiemelkedni a többi közül. Második töltelék dalnak nevezném (ez még mindig jó arány).

Az utolsó előtti dal a ‘The Sea’. Ez is egy retrósabb alappal bír, ám  többségében a  szólamok nem játszanak rá erre, ebből egy kevert hangzás kerekedik, ami az elektronikus zene több mérföldkövét is megvillantja. A tenger több elemben, és apró dallamban megjelenik, ez egy viszonylag könnyen visszaidézhető elem, amit egy kicsit jobban is ki lehetett volna használni.

A lemez utolsó dala a ‘Gone And Found’ egy kicsit elégikus dal, ami tipikus “utolsó szám”. Az érzelmes ballada alapvető zenei megoldásait itt-ott elmossa egy autotune-nal, vagy egy visszhanggal fordítja ki azokat. A dal mégis szép tud lenni, a maga keményebb módján. Érzelmes, és hatni tud, miközben nem hazudtolja meg önmagát. Oh Land hatása is megjelenik, de Lorde is igen sokszor eszünkbe juthat.

Az album Deluxe változata tartalmaz még négy “Night Versiont” a ‘Fire Rides’, a ‘Dust Is Gone’, a ‘Slow Love’ és a ‘The Sea’ című dalokhozEzek leginkább a ‘Gone And Found’ stílusában készült akusztikusabb feldolgozásokat jelentenek, Lana del Reyre hajazva. Ezzel a négy számmal együtt is egy nagyon egységes album ez, mely egyedi, kemény, de mégis érzékeny. Nem biztos, hogy könnyű róla kedvencet választani, MØ ugyanis hamar kiválasztotta saját hangzásvilágát, és maximálisan ki is használta azt, ami egységes (vagy egysíkú, ezt mindenki döntse el maga) számok rendezett sorát eredményezte. Ez egy igen erős bemutatkozó lemez, a kérdés csak annyi, hogy mennyire mer kísérletező maradni. Fenn áll a veszély, hogy a langyos víz érzetétől egymást követik majd az egyforma albumok. Reméljük hogy ettől nem kell tartanunk. Egy biztos: május elsején még az újdonság erejével fog hatni az A38-on, legyünk ott minél többen!

PLAYLISTEK