Megvan ez az érzés, hogy nyár van, Pest utcáin sétálsz, majd leülsz a Gellérten valahol, közben zenét hallgatsz és átjárja a testedet ez a pillanat? Erről szól a Máklikőr, hat fiatal srác, néhány hangszer, meg a szabadság. 2020-ban jelent meg az első daluk, azóta már közel teltházas koncerteket adtak olyan helyeken, mint például az A38, a Kobuci vagy a Turbina. Beszélgettünk arról, hogy a sors hogyan hozta össze őket, milyen ma Magyarországon zenélni és még sok minden másról is.

Hogy indultatok el? Honnan ismeritek egymást?

Dávid: Az ismeretségünk 2001-re vezethető vissza, a történet a jogi egyetemen kezdődik két terhes anyukával, de ez egy hosszú sztori. Alapvetően egymással 15 évesen találkoztunk egy balatonfelvidéki erdőben. Egy gimnáziumba jártunk, a gimnázium gólyatáborában ismertük meg egymást és később ezt a tábort szervezve kezdtünk el egymással zenélni. A banda egy részét, a dobosunkat Botit és az egyik trombitásunkat Marcellt már egyetemről ismerjük.

Az elmúlt időszakban olyan zenekarok előtt játszottatok, mint például a Meg Egy Cukorka, 30Y, Csnk. Elég rövid időn belül igazán nagy utat jártatok be, mindez hogyan kezdődött el?

Marci: A legelső koncertünk két éve került megrendezésre a sulink dísztermében. Legnagyobb meglepetésünkre nagyjából kétszáz ember jött el. Emlékszem, azután a koncert után azon gondolkoztam, hogy nem hiszem, hogy lesz esélyem még egyszer ennyi ember előtt játszani de bármit megadnék érte! Természetesen ez a kezdeti siker annak volt köszönhető, hogy volt egy nagy ugródeszkánk: erős gimis közösségünk volt, egy támogató társaság, akik azóta is sokat járnak koncertjeinkre. Utána meg alapvetően ismertünk már pár együttest, meg elkezdtünk írogatni zenekaroknak és valahogy ez elindult.

Dávid: Marci az az ember, aki gátlástalanul ráír bármilyen másik zenekarra. Én akkor még nem gondoltam volna, hogy tényleg könnyen fel lehet venni a kapcsolatot hozzánk képest sokkal nagyobb zenekarokkal, és hogy alapvetően sokan nyitottak arra, hogy kis zenekarokat támogassanak. Miután kijött az első számunk, mindenki el kezdte mutogatni a barátainak, a családtagjainak, Marci meg elküldte a 30Y-nak, akik válaszoltak, ami még váratlanabb volt.

Ha már a magyar alter zenekaroknál tartunk, a szövegközpontúság erősen meghatározza ezt a közeget. A ti zenétekben ez mennyire fellelhető? Milyen a szövegírás folyamata?

Dávid: Az eddig megjelent számaink szövegeit én írtam, (meg van egy József Attila versfeldolgozás, meg van egy népdalszerű számunk). Én szinte mindig és mindenhol írom a dalokat. Vannak akik leülnek és befejeznek fél óra alatt egy dalszöveget, de nekem van, hogy egy év ez a folyamat. Igazából csak annyi kell, hogy menjen a zene a fejemben és arra lehet reggeli közben, a villamoson, félálomban vagy (főleg) a zuhanyban szöveget írni. Vannak egészen szövegközpontú dalaink amik egy novellaszerű történetet mesélnek el, de először mindig a zene van meg és a zene az, ami megadja az ihletet a szövegre.

Marci: De amúgy Dávidnak a szövegei nagyon ilyen Cseh Tamási történeteket mesélnek el. Mindig belecsöppensz egy történet kellős közepébe, és mintha Bereményi Géza írta volna, sodor végig a cselekmény folyása. Én szerintem kicsit máshogy írok dalt. Azt gondolom, hogy a művészet az alkotóban és a befogadóban külön születik meg és sokszor a szöveg túl konkretizálása aláássa a valóban személyes tapasztalat megélését egy dalban. Így most leginkább azzal próbálkozom, hogy akár versben akár prózában kibontok egy gondolatot, amit utána úgy lecsupaszítok, hogy csak a fő támpontok maradjanak meg a hallgatónak és a személyes történetével kelljen feltölteni a kialakult lyukakat.

Levi: Én például inkább zenét írok, a szövegírással mindig is voltak nehézségeim, könnyebben tudom kifejezni és átadni az érzéseimet a zenén keresztül, mint a szavakkal.

Marci: Azt azért így hozzátenném, hogy Levi olyan ember, hogy hazamegy, 6 órán keresztül zenél, aztán elküld így három olyan számot, ha nem mondja, hogy nem a Daft punk vette föl, mindenki azt gondolná.

A közeljövőben meg fog jelenni egy új lemezetek, az eddigi dalok pedig nagyon színesek, sokban különböznek, ennek pozitívumai és persze negatívumai is vannak. Ti hogyan viszonyultok hozzájuk?

Marci: Én nagyon szeretem a már kiadott számainkat, de szerintem az új dalaink az érzelmi világunkat jobban tükrözik és így közelebb állnak hozzánk.

Dávid: Én már lassan az új dalainktól is távol állok, ez az átka, ha sokat ülünk a számokon, de ettől még nagyon jó lesz a lemez. Tényleg mindegyik szám más és szerintem más miatt is jók. A már meglévők közül a Medáliák például a folyamatosan épülő hangszerelés és a végén lévő műfaj váltás miatt tetszik, az Ablaklány egy csattanóval végződő vicces sztori, a Véres Bill-t a pincénkben vettük fel, de az a szám ami élőben négyszer jobb. Van még a Szürke Pulcsi meg a Rózsafa dal amik meg szerintem gond nélkül célba érnek, volt egyszer például egy srác aki megkeresett minket egy koncert után, és azt mondta, hogy ezeket a számokat szokta sírva ordibálni zuhanyzás közben, ez eddig az egyik kedvenc visszajelzésem. 

Marci: Ez a sokszínűség a most kijövő dalainkban is benne lesz, lesznek nagyon táncolós rokk számok de lesz tangó és ballada is a lemezen. Szerintem jó megélni, hogy a világ nem fekete vagy fehér és közben mi is változunk, egy folyamat részei vagyunk. És izgalmas új műfajokban keresgélni a saját hangunkat.

Többször is említettétek, hogy az érzelmek átadása a célotok meg ez az impresszionista vonal az, ami magával ragad titeket, valamint az, hogy a szabadság érzete az, ami átjárja a zenéteket és ezt akarjátok közvetíteni. Nektek mit jelent ez a szabadság, mi a ti szabadságfogalmatok?

Dávid: Sokat dobálózunk a szabadság szóval, de csak nemrég tudtam megfogalmazni, hogy mit is értünk alatta. Az emberekben alapvetően van egy szabadságigény, mindenki szeretné szabadon azt mondani amit gondol, ez jó esetben meg is történik, de vannak olyan dolgok amiket esetünkben egyszerűen a nyelv korlátai miatt nem tudunk pontosan átadni egymásnak. Azt amit valaki érez nagyon nehéz pontosan körbeírni szavakkal, de ha már a megfelelő zenére mondod ezeket a szavakat, valahogy úgy érzed, hogy szabadabban ki tudod fejezni magad, és ez egy nagyon jó érzés. 

Az érzések átadásáról pedig annyit mondanék, hogy így magában nagyon nyálasan hangzik, hogy ez a célunk, de itt az a gondolat, hogy ha távolról ránézünk a dologra, valójában csak fadarabokkal verünk fémdarabokat meg kifeszített húrokat sikálunk ordibálás közben. Mégis, óriási jelentőséggel bír a legtöbb ember életében a zene: ezzel vészelünk át nehéz időszakokat, ezzel bulizunk, sőt, egy régi rongyosra hallgatott dallal szinte időt lehet utazni egy korábbi életérzésbe. A célunk tehát valójában az, hogy a levegőt rezgetve mi is hatással legyünk az emberekre, és segítsünk megélni az érzéseiket.

Marci: Ennek a zenélésnek amúgy van egy saját terápiás felfogása is, azáltal, hogy mi egymásnak és a hallgatóknak ilyen szinten megnyílunk, magunknak is segítünk feldolgozni ezeket a bennünk kavargó érzéseket. A szerelem, az otthon elvesztése, annak újra megtalálása. Nekünk részben ez a szabadság.

Érezhető amúgy az, hogy ti nagyon tudtok kapcsolódni a saját közönségetekhez, szerveztek Máklikőr piknikeket is, esetleg erről tudnátok egy kicsit mesélni?

Marci: A Piknik egy szabadtéri akusztikus koncertsorozat, kimegyünk a hangszerekkel a Gellért-hegy tetejére, zenélünk, táncolunk és legfőképpen együtt vagyunk. Ez is valahogy része a szabadság élményünknek szerintem, hogy a Piknikeken tényleg egymásnak vagyunk ott, távol a külvilágtól de teljes fókusszal a pillanatban. Ez valóban nagyon jó közönségépítésre, mert így van lehetőségünk lebontani a szokásos színpadi kereteket (színpad, mikrofon stb.) és párbeszédet folytatni a hallgatókkal. Meg persze ismerkedni, közösen táncolni. Jó látni, hogy ez az ötlet egy nagy dologgá nőtte ki magát, úgy látszik nagy a metszete a közönségünkkel a jól eltöltött idő gondolatának. 

Dávid: És ez tényleg nem kerül semmibe, de amikor kint vagy a hegyen, girbegurba fellegek, meg megy le a nap miközben akusztikus zene szól, az egy elképesztő jó érzés.

A piknikek mellett amúgy már elég sok koncertet is adtatok, van kedvencetek?

Levi: Nekem eddig a kobucis koncert volt a kedvencem, a 30Y előtt. Az volt az első igazán nagy koncertünk. Emlékszem, Marci egyszer megkérdezte, hogy elmegyünk-e egy 30Y koncertre. Persze csak azt felejtette el megemlíteni, hogy mi leszünk az előzenekar. Amikor végre elmondta, nem akartuk elhinni neki. A koncert elején felmentünk a színpadra és azt láttuk, hogy majdnem tele volt a hely, mindenkiben kicsit felment a pulzus, nagyon izgultunk, de ehhez képest szinte tökéletesen ment a koncert és az emberek pedig ismerték a szövegeinket, ami akkor egy nagyon nagy dolog volt.

Ádi: Én is Kobuci párti vagyok, de az első önálló koncertünket a Turbinában, azt is nagyon szerettem. Ahogy az első tíz sor torkaszakadtából ordította a még a ki nem adott szövegeket is.

Boti: Én azt érzem, hogy mindig rá tudunk pakolni az előzőre és mindig a következő a kedvencem. De én is a Kobucit meg a Turbinát tudom kiemelni.

Levi: Ez az érzés minden koncert után elkap, hogy nem tudok figyelni, semmihez sincs kedvem, legszívesebben újra kiállnék a színpadra, és ez visz minket előre, a zenélés, ez mindig ott lesz nekünk.

Dávid: Nekem a Művészetek völgyés koncert a Momentán udvarban különleges volt abban a tekintetben, hogy fél órát késtünk, a monitorom nem működött, Levi papucs+zokniban játszott mert nem volt idő már átöltözni de a közönség kivárta a késést és óriási hangulatot csaptak. Amúgy nincs kedvenc, az összesen történik valami csoda a közönségben.

Sok magyar előadóval zenéltetek együtt, sokakkal vannak közös pontjaitok, látjátok-e azt, hogy ebben az olykor már zsúfolt zenei szcénában lehet újítani és kitűnni?

Levi: Én erre példának az Insert tehetségkutatóját hoznám fel. Ha eddig azt hittem magunkról, hogy jók vagyunk, akkor a döntő közben biztos nem gondoltam azt, hogy mi itt a legjobbak lennénk. Nagyon jó volt látni, hogy van egy ilyen kör, velünk egyidős zenekarok, együtt indultunk, és mindenki nagyon tehetséges. Akkor nagyon sok kérdés felmerült bennem, hogy mi egyáltalán mit keresünk itt. Nehéz kitűnni, de mindegyik zenekar kicsit mást nyújt, és ha egy közösségként együtt dolgozunk, akkor szerintem meg tudjuk valósítani ezt a stílus, amit képviselünk.

Marci: Szerintem egy nagyon fontos felismerés az, hogy annak ellenére, hogy olykor-olykor van egy kis rivalizálás, mi mindannyian ugyanazért a célért zenélünk, és ha egy zenekar valami igazán nagyot tud alkotni, az csak segíti a hozzá hasonló bandákat, hiszen többen hallgatják majd ezt a rétegzenét. Ezért például megalakult nemrég a Fiatal Alterzenészek Szakszervezete, amiben jelenleg a 4bards, egy5egy, kisbetűs ünnepnapok, Selah Vie, Szaffi és Zækar zenekarokkal dolgozunk együtt.

Dávid: Tényleg rengeteg zenekar van, de ezt nem hátrányként éljük meg. A barátaiddal együtt zenélni egy olyan dolog, amit nem vennénk el senkitől, el is mondjuk minden koncerten, hogy “csinálj zenekart” (a kedves olvasó is csináljon, rém egyszerű). Ha kevesebb hozzánk hasonló zenekar lenne, akkor mi is rengeteg élménnyel, inspirációval és barátsággal kevesebbek lennénk. Újítani és kitűnni mindig lehet, de nem érdemes az ilyenekre rágörcsölni. Mi mindig magunkat fogjuk adni, ha kell valakinek tök jó, ha nem, nem, az elv annyi, hogy ha a jövőben megfáradt öregemberként majd az életünkről merengünk egy karosszékben, akkor ne bánjuk meg azt amit most csinálunk.

Milyen terveitek vannak a közeljövőben?

Dávid: Decemberben megjelenik az első videoklipünk egy új számhoz a közelgő lemezről. December 28-án a 4Bards zenekarral lesz közös koncertünk az Akvárium Kishallban,  jövő év elején pedig kiadjuk a teljes lemezt.

Kiemelt kép: Szüllő Péter