Hatalmas hype előzte meg az első Kolorádó fesztivált, akkora, hogy még a szervezőket is meglepte. Az érdeklődéssel együtt a programok is egyre híztak, a végére pedig egy arcpirítóan izgalmas line-up, és három napnyi pesties bulizás egy cserkésztáborban mellé maradt a rendkívül baráti, 6000 forintos bérlet. Sokan emiatt tömeget és káoszt vártak, de ez szerencsére elmaradt, helyette viszont kaptunk egy üdítően eklektikus, többnyire jól átgondolt underground fesztivált a budai hegyekben.
Kolorádó 2,8 kilóméternyi rossz, épp hogy egysávos útra fekszik a civilizációtól, de onnan is még legalább negyed óra Hűvösvölgyig eljutni, és bár az ingázással voltak kisebb fennakadások, végül mindenki be- és kijutott, pláne ha volt egy kis leleményessége, például stoppolni.
A legzsúfoltabb ponton információim szerint nagyjából háromezren voltak bent, és szerintem a laza csütörtök és a kevésbé lendületes szombat között a pénteki volt a fesztivál legerősebb napja. Rengeteg fiatal volt, ahogy villamosoztam Hűvösvölgy felé, vagy vártam a fesztivál buszra, beszélgettem gimnazistákkal, egyetemistákkal, akik
nem is tudtak feltétlenül megnevezni egy fellépőt sem. Nagyon sokan csak a közelség, az olcsó bérlet és a hangulat miatt vettek jegyet,
viszont tök jó, hogy ezáltal rengeteg olyan produkciót ismerhettek meg, akikkel amúgy nem igazán találkozhatnának más, főleg a dogmatikusan ránkmaradt nagyfesztiválokon.
A line-up egyébként a fesztivál legerősebb pontja volt, talán korábbi Bánkitókhoz lehetne hasonlítani. Ahogy Sajó is írta, Budapesten jól ismert, azonban nagyjából csak 50 főt megmozgatni képes produkciókat több száz fős, érdeklődő közönség fogadott.
A Gólya Udvart simán headline-olta a Fran Palermo és a Csaknekedkislány,
legalábbis ez a szó ugrott be nekem a koncertek alatt, hiszen még a színpad szélén is táncolt mindenki. Meglepően sokan voltunk az iamyank live banden vagy a Gustave Tigeren is, a legizgalmasabb tematikus nap pedig talán a csütörtöki Csűrös Mome Zaj volt, itt a Zip és a Vár Be Q különösen emlékezetes volt.
Ami a helyszíneket illeti Gólya Udvar legalább olyan hangulatos volt, mint a Művészetek Völgyében, a Csűr pedig elég menőn meg volt vetítve, ezeket a helyszíneket nagyon jól kihasználták, de például a Székelykapu színpadnál első két nap a színpad fémszerkezete belelógott a névadó kapuba, utolsó nap pedig teljesen eltakarta azt a Cinema Bizarre kivetítője. A tessék-lássék Rét színpad volt ilyen szempontból a legszerencsétlenebb, ami néhány, fűre lerakott raklapból állt volna, ha az egyik fellépő nem kér a feje fölé legalább egy sörsátrat a tűző nap ellen.
A fesztiválon telekomosoknak egyáltalán nem, vodásoknak alig volt térerejük, amit a többség üdítően fogadott, de emiatt néha kicsit elveszettnek éreztem magam bolyongás közben. (És persze szar így Instagram függő zenei bloggernek lenni.) Szintén bosszantó volt, hogy
az olcsó bérletek hozták magukkal a drága pia árakat,
és a 300 forintos, nem visszaváltható repoharakat műanyag korsókat. (Legalább kevesebb műanyag szemét termelődött, de ez akkor se erre lett kitalálva.) Ráadásul ezúttal nem egy plasztikkártyáról olvadt le a pénz, hanem bizony jó öreg bankókat nyújtottunk át a pult fölött, talán ezért éreztem kicsit a végére, hogy bebaszás helyett a szokásosnál többen inkább valami kábóért kuncsorogtak a haveroknál, haverok haverjainál.
De nem ennyire savanyú a szőlő, minden negatívum betudható gyermekbetegségnek, és a lelkesedésre, alázatra és problémamegoldásra egy szó se lehet.
Egy ilyen fesztivált, ha nem is a semmiből, de azért helyszínnel, koncepcióval, közönséggel együtt a nulláról felépíteni hatalmas teljesítmény,
és rendkívül kecsegtető vállalkozás az egyere megosztotóbb hazai fesztiválok között. Elképesztően jó energiák gyűltek össze, gyönyörű a helyszín, jó volt a közönség, mindennel együtt pedig jövőre a Kolorádó már az ország meghatározó újgenerációs fesztiválja lehet.
Képek: Szemerey Bence / Kolorádó Facebook