A Bánkitó megszűnésével és az idei Kolorádó elmaradásával egyre nehezebb nem észrevenni, hogy Magyarországon lassan kihalófélben van a kisfesztiválok műfaja. És ha hozzávesszük az idei Szigeten szerzett tapasztalataimat is, talán nem túlzás azt mondani, hogy közben a nagyfesztiválok aranykorát is magunk mögött hagytuk. Pedig valamiért még mindig ragaszkodunk hozzájuk. Vagy legalábbis én biztosan. Tizenhat éves korom óta járom ezeket a fesztiválokat, és bár azóta sok minden megváltozott, bennem is, a fesztiválokban is, minden nyáron van egy pont, amikor újra útnak indulok.

Idén ezért megpróbáltam végigjárni a legtöbb fennmaradt „nagy kisfesztivált”. Ott voltam végig a Fishing on Orfűn, eltöltöttem három napot a Művészetek Völgyében, és végig lent voltam az Ördögkatlanon is. Nem pusztán azért, hogy megnézzem, milyen volt az idei felhozatal, hanem hogy megértsem, mi az, amibe tizenhat évesen beleszerettem ezekben a fesztiválokban, és mi az, ami miatt még mindig évről évre visszatérek.

Három fesztivál, három teljesen különböző világ. Ahogy egyikből a másikba érkeztem, egyre kevésbé az érdekelt, hogy melyik koncert volt a legjobb, vagy melyik programot érdemes ajánlani. Sokkal inkább az, hogy mit tudnak még ezek a fesztiválok, amit máshol már egyre nehezebb megtalálni.

Fishing on Orfű

Öt évvel ezelőtt jártam utoljára a Fishingen. Akkor a Kistehén utolsónak gondolt koncertje miatt mentem Orfűre, és valahogy úgy tűnt, mintha azzal egy korszak is lezárulna. Azóta kicsit eltávolodtam attól a világtól, amit számomra akkoriban a Fishing jelentett. Talán egy kicsit túl sok volt, talán egy kicsit túl nagy lett, talán egyszerűen én nőttem ki abból az életszakaszból. Egy idő után már nem éreztem ugyanazt a kapcsolódást hozzá, és eszembe sem jutott, hogy öt évvel később újra ott találom magam. Aztán idén, véletlen események sorozatának eredményeként, mégis Orfűn kötöttem ki. Nem is egy estére, nem egy-egy koncertre, hanem öt napra.

Öt év kihagyás után pedig különösen szép visszatérés volt, hiszen éppen a Kistehén állt újra színpadra. Az a zenekar, amelynek akkor az utolsó koncertjét jöttem megnézni, öt évvel később újra összeállt, és a Fishing egyik legjobb nagyszínpados koncertjét adta. Az igazán furcsa azonban az volt, hogy öt év alatt maga a Fishing mintha alig változott volna. Én viszont annál inkább. Mégis, vagy talán éppen ezért, idén sokkal jobban élveztem, mint évekkel ezelőtt.

Persze van abban valami kissé unalmas, amikor huszadjára is ugyanazokra a koncertekre mész, ugyanazokat a dalokat énekled, és már előre tudod, mikor mi fog következni. De közben van valami egészen megnyugtató is abban, hogy ezek a zenék újra és újra megtalálják a következő generációt. A Kispál koncerten ugyanúgy ott állnak a tizenhat évesek, mint az ötvenesek, és ugyanazokra a dalokra ugyanúgy lehet sírni. A Bohemian Betyars alatt kérdés nélkül beáll mindenki az óriási pogóba és valahogy az is teljesen természetes, hogy ugyanazon a színpadon megfér egymás mellett lenkke_, a Fiúk vagy éppen a Prosectura.

Talán ez az, amit öt évvel ezelőtt még nem vettem észre. Hogy a Fishingnek nem feltétlenül az a dolga, hogy folyamatosan megújuljon. Hanem az, hogy legyen egy hely, ahol ezek a zenék és azok az emberek, akik szeretik őket, évről évre találkozhatnak. És lehet, hogy huszadjára ugyanazt a koncertet látni tényleg unalmas. De látni, ahogy valaki először talál rá arra a zenére, ami aztán húsz évig elkíséri, egyáltalán nem az. A Fishing egyik legnagyobb erőssége pedig az, hogy teljesen mindegy, milyen társasággal érkezel, előbb-utóbb mindenki megtalálja benne a saját fesztiválját. Ott vannak a nyilvánvalóan legnépszerűbb nagyszínpados koncertek, de ha egyszerűen nem tudod élvezni a ezeket, akkor elmész bármelyik kisebb színpadhoz és ott találod például a Gazsi Rap Showt vagy akár napközben vizibiciklin elúszkáltok és a Tószínpadon ott találjátok a Gecó és a Fát. És talán ezért működik akkor is, ha teljesen különböző emberekkel érkezel. Lehet, hogy az egyik barátod a nagyszínpad előtt tölti az estét, a másik egy kisebb színpadnál ragad le, a harmadik pedig délután óta a tóban van, este mégis ugyanoda keveredtek vissza.

Művészetek Völgye

A Művészetek Völgyén néhány éve jártam először. Akkor először próbáltam ki azt is, milyen egyedül fesztiválozni. Furcsa kísérletnek tűnt: úgy indultam el, hogy senkivel nem kellett egyeztetnem, nem vártak rám barátok egy kapunál, és tulajdonképpen azt sem tudtam, kivel fogom végigcsinálni az egészet. Ehhez képest alig értem le, máris új embereket ismertem meg, régi ismerősökkel kapcsolódtam újra, és valahogy néhány nap alatt megint beleszerettem abba az érzésbe, amiért fesztiválozni szeretek.

Azóta minden évben ugyanolyan izgatottan térek vissza a Völgybe. Talán azért is, mert itt már az első pillanatban világos, hogy a fesztivál nem pusztán a zenéről szól. A zene csak egy része annak a sokkal nagyobb világnak, ami Kapolcson és a környező falvakban tíz napra létrejön. Egymás mellett létezik benne színház, irodalom, képzőművészet, tánc, zene, kézművesség és gasztronómia, miközben maga a táj és a környék kultúrája is a fesztivál részévé válik. És van benne valami különösen szerethető abból, ahogyan a magyar vidéki kultúrához viszonyul. Nem múzeumi tárgyként kezeli a népi és agrárhagyományokat, hanem élő dologként: valamiként, amit meg lehet mutatni, tovább lehet adni, össze lehet kapcsolni kortárs művészettel, zenével, irodalommal. A Völgyben ezért nem érződik furcsának, ha egy nap egyik pillanatban egy koncerten állsz, a következőben egy kiállításra tévedsz be, később pedig egy pajta udvarán ülsz valamilyen népzenei programon. Mintha nem különböző műfajok lennének egymás mellett, hanem ugyanannak a kultúrának különböző nyelvei.

A Fishingen öt nap alatt rájöttem, hogy egy jó fesztiválnak talán nem is az a feladata, hogy mindenkit ugyanoda tereljen, hanem hogy elég sokféle dolgot kínáljon ahhoz, hogy mindenki megtalálja benne a saját helyét. A Művészetek Völgye ezt az elvet még tovább viszi. Ott ugyanis nemcsak azt kell eldöntened, hogy melyik koncertre mész el, hanem azt is, hogy egyáltalán merre indulj el. A Völgyben három nap alatt valahogy mindig úgy éreztem, hogy egyszerre vagyok lemaradva mindenről és mégis pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. Az ember egyik faluból a másikba sétál, benéz egy udvarba, ahol valaki éppen zenél, leül egy előadásra, amiről öt perccel korábban még azt sem tudta, hogy létezik, aztán egy óra múlva már azon kapja magát, hogy valami teljesen mást keres.

És talán éppen ez benne a jó: a Völgyet nem igazán lehet „végigcsinálni”, inkább csak elveszni benne.

Valószínűleg az mutatja meg legjobban, mennyire másképp működik a Völgy, hogy három nap alatt mennyi minden belefér. Napközben cianotípiáztunk az Analóg Udvarban, Kollár-Klemencz László és Másik János dalszerzői előadásán ültünk, a Petendi Pajta önismereti rajzfoglalkozására is eljutottunk, és valahogy még arra is maradt idő, hogy biciklizni menjünk. És még fel se soroltam mindent. A Völgyben szinte természetes, hogy az ember egy fesztivál alatt egyszerre akar koncertre menni, rajzolni, beszélgetni, kézműveskedni, táncházba menni, enni, inni és csak úgy céltalanul sétálni. Ehhez képest már-már külön műfaj a zenei programot követni. Idén is olyan lehetetlenül sokszínű volt a felhozatal, hogy három nap alatt inkább csak ízelítőt lehetett venni belőle.

Az egyik személyes csúcspontom a mindig kissé kaotikus Hét Hat Club volt, de nagy élmény volt először élőben hallani a Magashegyi Undergroundtól az Árnyékot is. Beton.Hofi koncertjére szinte lehetetlen volt bejutni, de megérte végigállni azt a sort is. Végül pedig azt se bántam meg, hogy elmentünk Dzsúdlóra. Már csak azért sem, mert az ő koncertje valami egészen másfajta fesztiválélményt hozott. A kisfesztiválokra kevésbé jellemző módon egy komplett színpadképpel, díszlettel és dramaturgiailag végiggondolt show-val érkezett. Egy olyan fesztiválon, ahol a legtöbb koncertnek éppen az a varázsa, hogy közel van, spontán és egy kicsit esetleges, érdekes volt látni egy ennyire megkomponált produkciót. Mégis valahogy ez is belefért a Völgybe.

Idén a Művészetek Völgyében a Gástya-árok néhány napra egy másik, hiányzó fesztivál szellemiségét is megpróbálta megidézni.

A gazdasági okok miatt megszűnt Bánkitó Fesztivált a Művészetek Völgye mögött álló cég idén tavasszal megvásárolta, azonban ebben az évben még nem tudtak visszatérni a Bánki-tó partjára, így a Völgy egyik legnagyobb színpada szimbolikusan ennek az otthonává vált. A gesztus fontos volt, de nehéz volt nem érezni, hogy ez még nem ugyanaz, amit néhány éve a tóparton megtapasztalhattunk.

Hiszen nem csak a színpadok vagy a programok adták az élményt: a helyszín, a közönség, az underground zene, a közéleti témák és az egész fesztivál sajátos atmoszférája együtt teremtette meg azt a közeget, amiért érdemes volt visszatérni. A Gástya-árokban idén is voltak fontos társadalmi és kulturális beszélgetések, és jó volt látni az underground szcéna szereplőit, de néhány nap alatt nyilvánvalóan nem lehetett mindezt újrateremteni. Ettől még ez egy fontos első lépés lehet egy későbbi újraindulás felé. Idén azonban inkább egy ígéretet láttunk arra, hogy egyszer talán újra létrejöhet ez a közeg, mint annak valódi visszatérését. Egy fesztivál identitását ugyanis nem lehet egyszerűen egyik helyről a másikra átköltöztetni.

Ördögkatlan

A Völgyből úgy jöttem el, hogy azt hittem, már nagyjából értem, mit keresek egy kisfesztiválban. Aztán idén először eljutottam az Ördögkatlanra, és gyorsan kiderült, hogy van még egy egészen másfajta válasz is erre a kérdésre. Míg a Fishinghez a zene és a közösség, a Völgyhöz pedig a felfedezés és a művészeti sokszínűség kapcsolódik bennem, az Ördögkatlan elsősorban azzal lepett meg, hogy mennyire természetesen tud együtt létezni benne a színház, a zene, az irodalom, a képzőművészet és a közönség. Ráadásul első alkalommal voltam itt, így itt nem a régi élményeimet kerestem, hanem valami teljesen újat.

Az Ördögkatlanra egy olyan társasággal érkeztem, amelynek a nagy részét alig ismertem, ráadásul egy olyan fesztiválra, ahol korábban még soha nem jártam. Kicsit kívülállónak érzi magát az ember ilyenkor, főleg egy olyan közegben, ahol sokan évek óta visszajárnak. Aztán persze elég gyorsan kiderül, hogy nem kell ugyanazokat az embereket ismernetek ahhoz, hogy legyen mi összekössön titeket itt. Elég hozzá egy jó előadás, egy koncert, vagy akár csak az, hogy valami ott marad bennetek utána. Aztán ezekből beszélgetések lesznek, a beszélgetésekből új ismeretségek, az ismeretségekből pedig valami sokkal személyesebb. Mire eljön a hajnali négy óra, már azt sem tudod pontosan, hogyan kerültél oda, ahol vagy, csak azt veszed észre, hogy valaki, akit két napja alig ismertél éppen a lelkét önti ki neked. Erre képesek a fesztiválok. Olyan közegeket hoznak létre, ahol egy közös értékrend, a művészet, a zene, a kultúra iránti szeretet és elköteleződés, elég ahhoz, hogy alapja legyen a bizalomnak. Hogy néhány nap alatt közelebb kerülj olyan emberekhez, akikkel egyébként valószínűleg soha nem találkoztál volna. És mire véget ér a fesztivál, már nem igazán kívülállóként mész haza.

Az Ördögkatlanban sok minden ismerős volt a Művészetek Völgyéből. Ugyanaz az összművészeti gondolkodás, a különböző falvak és helyszínek között szétszórt programok, az érzés, hogy egy fesztivál alatt nem feltétlenül ugyanazt a műfajt vagy helyszínt kell követned egész nap. Mégis, néhány óra után teljesen egyértelmű volt, hogy a két fesztivál hangulata nagyon más. Más a közönség, mások az arcok, más az egész fesztivál tempója és atmoszférája. Hiába épülnek nagyon hasonló alapokon, egyik sem érződik a másik kisebb vagy nagyobb változatának. Mindkettőnek megvan a saját karaktere, és mindkettő képes ugyanabból az összművészeti gondolatból valami teljesen mást kihozni.

A saját érdeklődési körömből kifolyólag, napközben sokszor priorizáltam az irodalmi programokat, amelyek idén kivételesen sokat adtak. Talán évek óta az egyik legérdekesebb előadás, amin ültem, a Tompa Andrea-beszélgetés volt, de a Vylyan Terasz önmagában is rengeteget adott. Az egyik legjobb nappali fesztiválhelyszín volt, ha az ember éppen nem koncertre vagy egy pörgősebb programra vágyott, hanem csak leült volna egy pohár borral az árnyékban, és közben valamit hallgatott volna, tökéletes helynek bizonyult.

A fesztivál központi faluja Nagyharsány volt, ahol természetesen a szokásos nagykoncertekhez méltó nagykoncertek követték egymást. Kisharsányban a Góré Színpad pedig egy újabb érdekes színfolt volt: négy estén keresztül fiatal, feltörekvő magyar előadók kaptak itt lehetőséget, ráadásul elég széles műfaji skálán a folktól az indie-n és alternatív rockon át egészen a kísérletező popig. Jó volt látni, hogy egy ilyen fesztiválon nemcsak a már ismert nevek kapnak helyet, hanem azok is, akikből néhány év múlva akár a hazai könnyűzene meghatározó szereplői lehetnek.

Számomra mégis Beremenden voltak a legizgalmasabb programok. A Kovácsműhelyben, az egyik legszebb erdős-fás területen szinte eggyé lehetett válni a hangokkal a Platon Karataev duó koncertjén, ahol a fesztivál egyik, ha nem a legjobb koncertje, lenkke_ is megfért.  a Roma Udvarban különböző kultúrák találkoztak mindenféle erőltetettség nélkül, a Krasznahorkai téren pedig közösségi élménnyé vált az olvasás: a Sátántangót lehetett közösen olvasni, és más, hagyományos irodalmi estektől teljesen eltérő módokon kapcsolódni Krasznahorkai László műveihez. A színház pedig talán éppen azért működött jól ebben a közegben, mert itt nem kellett élesen elválasztani a „színházi programot” a fesztivál többi részétől. Egy előadás után ugyanúgy lehetett továbbmenni egy koncertre, beülni egy beszélgetésre vagy csak leülni valahol, és folytatni azt, amit az előadás elindított. A színház így nem egy különálló kulturális blokk lett a fesztiválon belül, hanem ugyanannak a folyamatosan változó, több műfajt összekötő élménynek a része.

A zenei programokban is volt valami, ami folyamatosan erősítette ezt a családias érzést. Az itt fellépő zenészek sokszor több különböző formációban, a fesztivál több pontján is visszatértek, így néhány nap után szinte úgy tűnt, mintha mindenki ismerne mindenkit, vagy legalábbis előbb-utóbb mindenki újra szembejönne valahol. Ettől az egész fesztivál egyszerre tudott nagynak és meglepően személyesnek érződni.

Ehhez persze az is hozzátartozott, ahogyan egyik faluból a másikba lehetett eljutni. Stoppolni egy fesztiválon amúgy is egy kicsit abszurd program, itt viszont teljesen természetesnek tűnt. Soha nem lehetett tudni, ki áll meg melletted: lehet, hogy aznap este együtt nézitek meg a következő koncertet, lehet, hogy egy frissen megismert barátoddal futsz össze, de az is lehet, hogy tíz perc alatt belecsöppensz egy olyan beszélgetésbe, amiért már önmagában megérte elindulni. Ezek a véletlen találkozások tették igazán élővé azt a közeget, amit a programfüzet önmagában soha nem tudna visszaadni.

Az utolsó napon meglepő módon Tarr Zoltán, Magyarország társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős minisztere is lejött egy beszélgetésre a kulturális élet jövőjéről. Kötetlenebb, konkrétumokban kevésbé gazdag beszélgetés volt, de a társadalmi diskurzus és a bázisdemokrácia gondolata többször is visszatért. Fesztiváltámogatás szempontjából pedig kifejezetten előremutató lenne egy olyan szemlélet, amely nemcsak a rendezvények létét, hanem az általuk létrehozott közösségek és kulturális közegek önállóságát is értéknek tekinti.

Három fesztivál, három teljesen különböző közeg, mégis ugyanazt bizonyították számomra: a kisfesztiválokra ma nagyobb szükségünk van, mint valaha.

Nemcsak azért, mert teret adnak olyan zenészeknek, színházi alkotóknak, íróknak és más művészeknek, akik máshol nehezebben jutnának el a közönséghez, hanem azért is, mert olyan közösségeket hoznak létre, amelyeket egyre nehezebb máshol megtalálni. A Fishingen generációról generációra öröklődő zenei közösséget, a Völgyben a művészetek és egy egész térség találkozását, az Ördögkatlanban pedig egy nyitott, új embereket is befogadó közeget láttam. Ha ezek a fesztiválok eltűnnek, nem néhány nyári programmal leszünk szegényebbek: a magyar kulturális élet egy fontos tere tűnik el velük. Ezért nemcsak megőrizni, hanem támogatni is kell őket (s érdemes figyelni az új kezdeményezésekre is, idén ilyen volt számomra a néhány lelkes fiatal által szervezett Hahota Fesztivál, amelyben hatalmas potenciál van), mert ezeket a közegeket valójában semmi nem tudja pótolni.

Kiemelt kép: Kriza Marci