A múlt hétvégén Pécsen jártunk, hogy felköszöntsük a tizedik születésnapját ünneplő Made In Pécs fesztivált. Nekem ez volt az első alkalmam, így minden új volt és mindent le is írtam. Őszinte, olykor talán naív beszámoló.
A vonaton böngésztem most már sokadjára a programot, ami finoman szólva bőséges és túlcsorduló volt: Tíz helyszín, kétszázharminc zenekar, egy nap alatt. Befogadhatatlan mennyiség, ráadásul január elején. A cél viszont kettős volt:
Egyrészt nagyon foglalkoztatott a város körüli mítosz, új darabokat akartam ebbe a kirakósba, amit egyszer talán kirakok. Az előadók közül pedig kincseket akartam kibányászni és hazavinni.
Így, mindenre készen telt az utunk, a büfékocsiban még találkoztunk Nóvé Somáékkal is, akik természetesen fellépőnek érkeztek. Szereztünk hot dogot, lepényt és utasellátós csokistekercset, így néztük a baranyai tájakat.
Pécs egy megbízható zenei bázis
A Kikeltetőbe is gyakran érkeznek szuper dolgok a városból, közönségként pedig időről-időre tudtomon kívül találkozom pécsi produkciókkal, amikről mindig utólag derül ki kötődésük. Izgultam, és egyszerre éreztem magam korai fecskének, aki már a pesti underground előtt, talán korán szüretel, ráadásul a tőkéről csemegézik: Milyen király produkciókat fogok találni? Kiért fogok kardoskodni a Kikeltető válogatón, hangosan bizonygatva, élőben mennyire jók? És milyen a közeg? Újra egyetemista lehetek? Ezek, és a fesztivál weboldala között cikáztak gondolataim, de sajnos senkihez nem találtam még linkeket sem, a leírásukról nem is beszélve, így “kézzel” néztem utána az érdekesebbnek hangzó produkcióknak.
Hiába a böngészés, terv nélkül, az árral érkeztünk a belvárosba, elsőként a Trafikba. A hely alapvetően egy Toldira hasonlító klub plusz mozi. Facebookjuk szerint a bulik nagy része a lakossági dj-knél megáll év közben, koncerteket nem is látni a programban. Ottjártunkkor a Jamberek volt a színpadon, akik elmondásuk alapján világzenét játszanak. A hangszerelés különleges, bár nem tudtam levenni a szemem az elektronikus handpanről.

A Nappaliba tartottunk, az utcai látvány gyönyörű volt. Rengeteg ember, a helyek csordultig tele vannak, duruzsol az egész belváros. A Kyllich and the Cocojumbos zenekarra estünk be, akik korrekt dad rockot játszanak, szerethető produkció, van valamennyi húzása és a szólóik is említésre méltóak. A cikk ezen részének írása alatt végighallgattam ezt a sessionjuket.
Innen az utcaszínpad felé mentünk, mert utasellátó ide vagy oda, a pécsi Pizzaklub kihagyhatatlan. Ez a hely egyébként egy standard pesti nápolyi pizzázó, négyzetméterre és dekorra pontosan, tök jó pizzával. Innen már hallatszódott a Széchenyi téri színpad, amin mintha nem is lett volna hangosítás(?). Mindenesetre a gimis diákkoncertjeink hangulatát kaptam itt el: versfeldolgozások, coverek, kollégiumi szobák akusztikus termései, őszinte, első koncertes cuccok. Mondjuk zavart, hogy pár deszkás pont a színpad mögött lógott, így a lapcsattogás bele-bele hallatszott az egészbe.

Később a Gézakékazég végét kaptuk el a Szabadkikötőben. Ekkor írt pécsi kontaktunk, Irsik Bence (Kaktus, ex-FILC), aki az Amperbe irányított minket. Lefelé menet benéztünk a Made In Pécs Caféba Nóvé Soma és ifj. Csoóri Sándorra, vagyis néztünk volna, ugyanis színültig telt a hely. A Gatherpilar közepére értünk le, marha jó steezy-funk cucc volt, ráadásul jól is szólt, ez volt az első zenekar amit igazán adtam. Aztán jött a Heavy Mountain Olympia, akikkel már a Kikeltetőben találkoztunk, a fesztiválon azonban csak és kizárólag Oasis számokat játszottak.

A koncert végén beültünk kicsit sörözni és beszélgetni, szereztünk egy nyomtatott programfüzetet, amiben minden benne volt. A zenekarok neve mellett található fehér négyzeteket Bence már lelkiismereten bejelölgette, hogy hova és kire, mikor fog menni. Megtudtam, hogy a Vodka For Kids és a Filc kábé testvérzenekarok, és ha tehetik eljárnak egymás koncertjeire. Szép. Közben eldudorásztuk az elhangzott Oasis számokat és próbáltam visszaszerezni a hangom, mert a Champagne Supernova már teljesen elvitte. Felváltva röhögtem és ordibáltam (énekeltem). A cover zenekarokról mindjárt írok pár szót (nem tetszenek), de a HMO már úgy gondolom van annyira veterán, hogy kvázi beáldozzon egy koncertet. Tetszik az, hogy nincs komolyan véve, de félvállról sem. Visszatérve, a füzetet böngészve kérdezgettem Bencét, hogy ez vagy az kicsoda és mit lehet tudni róla. Nagyrészt tanácstalan volt.

Egyre inkább összekuszálódtam az egész fesztiválkoncepciót illetően. Mintha nem is lett volna szűrő: dedikáltan feldolgozás és tribute zenekarok (ami érthetetlen, pláne egy Made In Pécs nevet viselő fesztivál esetén), kizárólag műfaji felsorolások bio helyett. Volt, hogy valaki csak szimplán az őt inspiráló országot adta meg. A rengeteg alternatív, rock, funk és blues közepette találtam pár HC-t, punkot, na meg egy acoustic neurofunkot is, ami mindenképpen egzotikus együttállás. A gimis zenekarok romantikáját értem, a Leőwey gimi tanári zenekarát díjazom is, hiszen ezek echte helyi produkciók. Az első koncertezéssel sincs semmi gond, ha valaki jó, de egy minimális szűrő elengedhetetlen lenne.
Úgy tűnik azonban, hogy aki jelentkezett az be is került, mindegy a minőség. És hogy besűrítsünk ennyi produkciót, 20 perces koncertekkel és átállásokkal kell számolni. Ez egy felesleges limitáció: jó és már sikeres, de még nem országosan befutott zenekarok és Pécsen írt, itt elpróbált dalok közül valamelyek azért nem állhatnak színpadra vagy hangozhatnak el, mert a produkció többet érdemel húsz-harminc perc színpadszerelésnél és kb. ugyanennyi koncertnél. Az első koncertező arcoknak is nagy stressz, messze nem ideális elsőre ilyen rohanásban egy ekkora élményt összehozni. Nehéz megtalálni a balanszot, hiszen már harminc perc is kifejezetten megterhelő lehet egy kezdő zenekarnak színpadon. Ha pedig sok „befutott” produkciót hoznak (amiket most a délelőtt tízes és déli sávokban találhattunk), félő, hogy elviszik a közönséget? Egy jó koktél megoldás lehet, pár apró kis zenekar közé nagyobbat, hosszabb koncerttel.

A helyek, termek nem feltétlen koncerthelyszínek, nagy része inkább kocsma vagy bisztró, apró színpadokkal, nem ekkora tömegre tervezve. A koncertek vállalhatóan szóltak: minden tiszteletem a hangmérnököknek, világosítónak, pultosnak, akik ezt a napot végiggürizték. Pláne úgy, hogy a helyeket nagyon nem is bontották műfajra és igényre, minden szólhatott mindenhol. A helyiekkel beszélgetve kiderült viszont, hogy nagyon is kivételes ez az este.
Ennyi ember, ilyen forgalommal soha más napon nincs.
A pultosok végig kedvesek, türelmesek, a sorok pedig kiállhatóak. A közönségre pedig egyáltalán nem panaszkodom. Ritkán látni ennyire jól összeszokott, minden poént értő és aktív hallgatókat. A kocsmák előtti terek is megteltek, mi egy grillállomás mellett melegedtünk és beszélgettünk, ha kint jártunk. Egyértelmű, hogy az egyetem a fő közegüzemanyag, így a kora januári, még szilveszterbódulatos időpontválasztás jó is és nem is, a vizsgaidőszaknak talán a lightosabb részét kapja el, a tanárok is józanodnak még ilyenkor, cserébe nagyon takony idő van.
De Pécs az év más szakában is nagyon vonzó helyszín előadóknak, talán jelenhet karrier lépcsőt is egy sikeres pécsi koncert, mint első vidéki lábmegvetés. Azt látom, hogy egy helyi bázist bizony ki lehet alakítani alig-alig megérős koncertekkel. Helyszínből van választék, bár ahogy megtudtam pár állomás csak erre a napra nyit ki, a Facebookos eseményeket böngészve pedig elkeserítő volt a felhozatal. Fájt, hogy ahogy a helyiekkel beszélgettem, ők voltak a legszkeptikusabbak és kritikusak a helyzettel.
A fejemben élő mítosz sok kapaszkodót dobált, de ezeket rendre kitépték a falból a hírek, miszerint a klubok csak olyan zenekarok gázsiját tudják NKA-ból finanszírozni, akik minimum két megyével arrébb érkeznek.
A helyiek így saját beágyazottságukra, a közeg jóindulatára számíthatnak, szerencsére ezek azért megvannak, ugyanis a közönség nyitott, talán támogató is. Bárkit felkarol és elindít az útján leginkább Budapest, majd az ország felé. Kérdés, hogy szeretne-e ettől több lenni? És ha igen, hogyan?
Elfogyott a sörünk miközben erről beszélgettünk, így elindultunk újra a Király utcába. Elkaptuk a Two Cross végét, amit adtam, egy funkkal tűzdelt klasszik hip hop cucc volt. Találkoztam új emberekkel is, akiknek be-be mutattak, és mindenki, mintha titkot súgna meg, BandiT nevét mondta, hogy őt, mindenképp nézzem meg. A Two Cross és a Loop Jazz Syndicate között hátul ültünk le, egy idős úr mellé, aki negyediknek csatlakozott a csapatunkhoz, de hamar el is köszönt. Minden éven itt van, egy közeli faluban lakik, a lánya fogja hazavinni autóval. Közben Bence elárulta, hogy nem messze a Velóban most van egy évnyitó deszkás verseny, szóval oda mindenképp nézzünk be.
Kis séta, majd valamilyen, messziről sulinak tűnő, zászlós épület utcafrontról lépcsőzhető alagsorába mentünk, széthajtogatott fémajtók és “zártkörű rendezvény” táblák között. Belépve negyven fok, pára, félcső fából, aminek a közepén valaki hihetetlen lelkesedéssel zenét pakol egy kétemeletes JBL-ből. Őt kerülgeti úgy 10-15 leizzadt arc. Megfordulva kanapébár, ahol megtaláljuk a Heavy Mountain Olympia teljes felállását. Körbenézve, mindenki ismer mindenkit, minket is kedvesen fogadnak, lekezelünk, dumálunk kicsit, egy sráccal pl. a kamerámról váltottam pár szót.

Elöl az alkalmi DJ tag most beetető számokat rak, 3-4 másodpercig megszólal a Less I know the better, majd szúrós tekintettel szondázza ki hogy reagál. Megbuktam. Nem tartott sokáig a vizsga, mert a két egymásba rakott elosztó plusz a JBL kábele valszeg zavarta a félcsövezni vágyókat, így a “hivatalos” DJ-k vették át a szerepet, rohadt jó, megfogalmazhatatlan elektronikát pakoltak. Odavoltam ezért a kis kitérőért, de mennünk kellett, vissza a Nappaliba.

A Loop Jazz Syndicate nagyot ment, ahogy a név is elárulja: looper pedál, hetes akkordok, közben pedig BandiT a dekk mögött. Nagyon ízesen, hangszerként használva a pultot. A közönség összeszokott, szerintem egyszerre születtek, már-már kívülállónak is érzi magát az ember, az energiák kiválóak. A soron következő két produkciónak is tagja BandiT, az egyik a szindikátusba is be-be ugró Armanddal összehozott duó, a másik pedig “csak” egy szimpla szett. Az átállások között is ő játszik, nagyon adom na. (hab a tortán, hogy Velóban is fog még játszani.) Steezy csatangolások közepette bólogatunk, ordibálunk és meglepődünk, hogy ennyire egyszerű az egész.

Kimelegedve álltunk a nappali előtt felállított grillsátor mellé, majd elindultunk az Amperba, ahol igényes metalcore várt minket, de be sem jutottunk a terembe, a kinti folyosón beszélgettük-hallgattuk a Sirent Chant zenekart, tisztességes volt, és jól is szólt. A klub udvarán cigizőkhöz csapódtunk, többek között most már a Hanzli Fanni, a Doggos frontemberével is, aki begyűjtött matricáit mutatta. Az egyik sarkában levő QR kódról kérdeztem, mikor feltűnt a zenekar egyik tagja, Petike, és elintézte annyival, hogy a “zenekaros hülyeségeik” vannak mögötte. Ezen hosszú percekig röhögtem.
Bence még délután mesélt egy Incarnate nevű zenekarról, akiket két éve látott valahol. Tizenhat éves arcok voltak, akik a koncert elején bejelentették, hogy trash metált fognak játszani, majd a csillagokat is lehozták az égről. Így elindultunk a régi Sárkánybarlangba, mostani nevén a Várárok Caféba.
Befont szakállak, öreg rockerek, autentikus vidéki rock kocsma hangulat várt minket. Én a bőrkabátommal, bakancsommal és általánosságban fekete szerkómmal otthon éreztem magam, de az inggallért a vörös pulóveréből kitűrő és párás körszemüveggel betoppanó haveromat egyből kinézték. Az én kezdeti szett-okozta magabiztosságom a pultig tartott, ahol két POHÁR sör kikérése után nagyon furán nézett az egész kocsma. Nem vettem rossz néven, a koncerten viszont majdnem megittam a műanyag poharam is; A hely tökéletesen szólt, a srácok tényleg nem lehetnek többek húsznál, és olyan színpadi jelenlétük van, mintha 20 éve csinálnák az egészet. Olyan tisztelettel és lelkesedéssel játszanak, hogy az este fődíját tőlem ők kapják. A legmarkánsabb élmény volt.

Szerintem egyikük édesapja az első sorban szóról szóra tudta a szövegeket, egy kihajthatós bőrtokba csomagolt Huaweijel pedig mindent felvett. Szegénynek egy moshpit közepette ki is fejelték a kezéből. Én igyekeztem nem megsüketülni, ugyanis az első sorig verekedtem magam, ahol a zenekar barátain túl őszinte, igazi rajongókat is láttam.

Szédülve hazafelé vettük az irányt, a nap utolsó sávja kezdett véget érni így egy óra felé. Az egész napot átbeszéltük, közben nekem még mindig ez a mítosz dolog keringett a fejemben. A helyiek elintéztek ez annyival, hogy “A mítosz belülről sokkal kisebb mint kívülről.” És ezt nem akartam elfogadni.
Pécs büszke város, a saját történeteivel és legendáriumával, elég csak a tisztes mennyiségű emléktáblát végigtanulmányozni a városban. Önmagának írja ezt a mítoszát, ami finoman egyensúlyoz a büszkeség és a giccs között. Ha tényleg van kultúra, az organikusan létrejön, nem kell kitalálni, azt ápolni kell. A pécsi imázs, az előre megírt körjátékok, amiket a város körül játszunk mind-mind kitalálják, viszont ápolni ezt nagyobb, jobban koptatott színpadokkal, épeszű vidékfejlesztéssel és a tehetségek kiemelésével lehet, többek között. És erre minden adottsága megvan a városnak.
Nem találkoztam kapuőrökkel, hagyta az egész, hogy szeressem.
Olyan volt a fesztivál, mint egy nagy családi vacsora, ahol mindenki bemutathatja, mivel készült. Ezért tetszett a Heavy Mountain Olympia is, egyszerre volt számomra belefáradt az üvegplafon kilátásába és vette komolyan magát annyira, hogy szomorúság és egy középső ujj helyett poén legyen, tudta hol van. Igazán a közeg a mítosz, akik a kocsmák között álltak és beszélgettek, vándoroltak ide-oda. Talán túl egzotikusnak gondoltam eleinte, hogy egy vidéki városban is lehet ennyire underground könnyűzenével tömegeket megmozgatni, még ha csak egy napra is. Ez pedig inkább a vízfejű országunk tünete.
Összességében ezentúl mindegyiken ott akarok lenni. HA mentek, ne legyetek ennyire szigorúak, találjatok pécsi ismerősöket, akik kalauzként fogják az ember kezét (köszi Bence!!), és találkozzunk ott, esetleg vitatkozzunk is erről. Én újra meg akarok lepődni, felfedezni és kirakósozni. Tetszett, hogy nem volt kivagyiság, semmi showcase és zeneipari hangulat, mindenki otthon volt, mindazonáltal senki nem kuncsorgott, hogy valaki fedezze már fel őt és vigye el magával Pestre.
képek: Szabó Dominik