Az indie rock évekkel ezelőtt meghalt, valamikor 2008 tájt, amikor az Arctic Monkeys elhagyta az Egyesült Királyságot, Pete Doherty meg átment egy drogteszten. Erről nagyjából mindenki tudott, kivéve akik pihenőn voltak, mint a Bloc Party és a The Fratellis.
A Bloc Party szerencséje, hogy viszonylag hamar, 2011-ben visszatértek és nem kapkodták el az új számok kihozatalát, így talán nagyobb rálátásuk volt a jelenlegi piaci helyzetre. Idén egy 6 számos EP-vel jelentkeztek, de a számaik, saját bevallásuk szerint, nem az előző matériák folytatásai, hanem egy teljesen különálló, új projekt termékei. Okos!
Ó, szegény The Fratellis, ha tudták volna azt amit az angol partokról már a szél végig sodort a világ minden tájára, kivéve Észak-Koreát és úgy tűnik Skóciát, talán vissza sem tértek volna… De nem így tettek. 2012-ben újra összeálltak, majd 2013 október elején megjelentették 3. nagylemezüket a We Need Medicine-t, amely eléggé megosztotta a közvéleményt, már akihez eljutott a híre. Az album olyan rekordsebességgel csúszott le a toplistákról, hogy néhányan azt tanácsolták a zenekar tagjainak, hogy hagyják a The Fratellis-t méltósággal, békében meghalni. Még az előző két lemez heteken át a Brit eladási lista legjobb 5 helyén belül portyáztott, addig a mostani, nem hogy meg sem közelítette, de a Top 100-ból is kicsúszott egyetlen hét alatt. No de milyen az új album? Olyan mint a régiek, és az „olyannal” alapvetően nincs is semmi baj. A probléma ott kezdődik, hogy a korongok közt annyi a különbség mint a jó öreg Scooby Doo részek között. Ezt leszámítva nagyon hangulatos, pörgős, pattogós, táncolható számok ezek, csak első hallgatásra már az az ember érzése, hogy ezt én már hallottam valahol!A ‘Halloween Blues’ egy szokásos pörgős The Fratellis szám, melyre az embernek azonnal kedve támad vidáman pattogni. A végén a fúvósok szólója teszi kicsit egyedivé. A ‘She’s Not Gone Yet But She’s Leaving’ olyan mint egy „Dr Dre ütem, aminek adunk egy Ike Turner-es bili hajvágást, majd elküldjük, hogy galoppozzon át a sivatagon egy Stratocasteren.” – szóval kicsit AM-esre sikeredett… A ‘Shotgun Shoes’-ban kétségkívül találtak egy nagyon jól hangzó riffet, amit aztán addig-addig ismételnek még a végén meg nem tanulod/unod/utálod. Az elhalkulós vég szerintem pont azt jelzi, hogy a srácok még 2 órán keresztül nyomták volna, csak Stuart McCredie producer véget vetett a számnak. A címadó dal kicsi visszarepít minket a az 50 évekbe, és milyen jól teszi! A többi dalt nem is emelném ki, mert vagy olyan mintha a régi lemezekről összegyúrtak volna 2 számot, vagy csak simán egysíkú és unalmas.
Az új anyag meghallgatását mindenkinek ajánlom akinek van 45 perce rá. Aki nem ismerte az eddigi két albumukat annak azért (bár akkor már inkább a másik kettőt), aki pedig otthon van a témában annak tanulságos mivolta miatt ajánlanám. Összesítve a dolgokat ez a lemez nagyon jó lenne, ha nem a The Fratellis készítette volna. Így, eddigi munkásságuk ismeretében, ez egy erőtlen, ötlettelen próbálkozás a visszatérésre. Okos!
Az albumot a The Fratellis maga rakta fel teljes egészében a Youtube-ra, ami azért jelzés értékű.
