A korábban még kérdőjelekkel teli út egyre biztosabb talajon vezet: FRANKO ma jelentette meg 23101075 című debütalbumát, amelyről elöljáróban csak annyit, hogy roppant koncepciózus anyagról van szó, amely hat kimerítő, de tanulságos év eseményeit dolgozza fel a 2310, azaz Szigetszentmiklós és 1075, aka „hétker” egyenesen. A Chris Villon néven is alkotó rapper a Wavy rapkollektíva tagjaként vált ismertté, legújabb, magyarnyelvű projektjét azonban mint FRANKO jegyzi. Mélyinterjúnkban kísérletet tettünk arra, hogy megismerjük a művészt, Bartha Zsombort.

KERET: A zenei albumok forgatagában a legkülönbözőbb témákkal találkozhatunk. Míg egyes lemezek a közállapotokról, mások a magányról, megint mások pedig semmiről sem szólnak, a 23101075 teljes mértékben rólad, a te életedről mesél. Én ezt tartom – a szó szoros értelmében – bemutatkozó albumnak. Te is annak szántad?

Abszolút. Ez egy bezárult út az elmúlt hat évemről. Egyébként ennek megfelelően van felépítve az album is: az elején a miklósi visszaemlékezős számok kaptak helyet, ezt a sort pedig a Fuvar Interlude és a Bátraké a szerencse szakítja meg. „Itt” döntöttem úgy, hogy gurítsunk, próbáljuk meg a várost. Budapesten aztán jöttek a mélyebbretörő, szorongós dolgok. Éjszakai vendéglátásban dolgoztam, mellette csináltam a zenét és rengeteget szerveztem is, ami kifárasztott. Ezek után nem is nagyon kellett gondolkoznom, egyszerűen megszületett az album. Kicsit terápiás volt így visszapörgetni az időt, meg segített feldolgozni több dolgot. Összességében nagyon önreflektív volt a folyamat.

„Nem az vagyok tesó, aki a beaten dadog, szívok egy cigit aztán kiköpök még tizenhatot” – hangzik el a mondat a SEHOL-ban. Valóban ennyire könnyen haladtál a dalírással?

Elég gyorsan írok, hál’ istennek ezzel sose volt baj. A Sehol például egy óra alatt megvolt a stúdióban. A problémásabb inkább az, hogy hogyan tömörítsem a mondanivalómat, mert könnyen kiköpök hatvannégyet is. De úgy vagyok vele, hogy az eredmény inkább legyen tizenhat erős sor. Vannak persze olyan trekkek is, amikkel lassan haladok, a Köszit például elég nehezen írtam meg, az kemény volt. 

A dalszövegeid igényesek és jól kidolgozottak. Nem fér hozzá kétség, hogy van érzéked az irodalomhoz. Ha jól sejtem a „kisgyerek ki folyton csak olvasott” mondatrész is rád utal. Milyen művek építették köréd a szavak világát?

Bár nem verseket vagy klasszikus műveket, de rengeteget olvastam kiskoromban. Pontos címekre nem emlékszem, viszont a gyerek és ifjúsági regények voltak a kedvenceim. A kötelezők soha. Képregényeket rajzoltam, meg amúgy verseket is írogattam. A lényeg, hogy nagyon introvertált gyerek voltam egészen 11-12 éves koromig. Játszottam aztán színházban gyerekszínészként, középsuliban meg irodalom faktos lettem. Vicces, hogy az első dalomat kilencévesen, egy kinyithatós telefonnal vettük fel a hátsókertben egy mára szintén előadó sráccal, Dömével. Akkor még a hupikék törpikékről írtam… Szóval ez valahogy mindig megvolt, és ez valahogy azzá lett, hogy most rapper vagyok.

Ide passzol talán a kérdés: a másik alteregóddal, Chris Villon-nal François Villon-ra utalsz? Ha igen, találó a párhuzam, Villon is hasonló életstílust folytatott. 

Rá utaltam, és igen, abszolút azért, mert ő egy badass karakter. Villon verseit mindig csíptem, nagyon tetszett, hogy amikor mindenki szerelmesdalokat fogalmazott, akkor ő bordélyházak meg kurvák sztorijait írta meg.

„Meztelen az igazság a valóság egy szatír” – hangzik el az egyik trekkben. A mondat második fele igazán érdekes, hiszen a szatír kellemetlen, erőszakosan ront rá az emberre. Ilyen a valóság számodra?

Sokszor éreztem azt az elmúlt időszakban, hogy kevés vagyok a valósághoz, hogy tompítani kellett, mert túl hard, pedig a valóságtól nem lehet menekülni. A szatír is ilyen. Széttárulkozik a kabát és az arcodba van mutatva minden. Ez természetesen nem jó, de attól még ott van és akkor is mutatja, ha nem kéred. 

Mindvégig érezhető, hogy emlékezteted magad arra, mi a fontos. Kell az emlékeztető? Hajlamos vagy elveszni?

Aha. Az album is úgy kezdődött el íródni, hogy júliusban bent laktam a hétben, aztán egyik nap felhívtam anyámat, hogy visszaköltözök Miklósra, mert elegem lett. Nagyon sok volt a város. Járogattam fellépni, mellette vendéglátásban dolgoztam, mindenhol emberek vettek körül. Sokat voltam kint az estében, az megint rengeteg ember, rengeteg impulzus, amiből aztán nagyon nehéz kiragadni azt az egyet, amivel így mész. Durva volt, hogy talán nem megtörve, de fáradtan tértem haza. Én egy nagyon őszinte és szeretetteljes közegből jövök, ami ugyanúgy igaz a családomra, mint a barátaimra – ahhoz a dinamikához, amit a város hoz a közösségi életben nem vagyok hozzászokva, nekem az nem real. Sőt, mióta visszaköltöztem, sokkal közelebb kerültem a régi barátaimhoz is.

Szerinted létezik olyan, hogy ideális gyermek- vagy felnőttkor?

Szerintem nagyon kár belemenni abba, hogy mi az ideális, mert ha az ember nagyon rámegy, akkor nem tudja megélni azt amiben éppen van. Amúgy meg az élet igazságtalan, szóval nehéz idealizálni dolgokat úgy, hogy nem tudod mi lesz, vagy hogy egy döntésed hova fut ki. Nyilván én is eléggé célratörő vagyok, mert mindig volt a szemem előtt egy elképzelés – és ahhoz nagyon tudtam is ragaszkodni már-már önfejű módon –, de nem, nem gondolom, hogy létezik az „ideális”. 

Azért kérdezem, mert a 23101075-tel nem egy mintaszerű életet festesz le, nem azt, amit a szülők a gyermekeiknek szánnak. Erre vonatkozó felismerések hallhatók is az albumon. Mi sodort errefelé, mi szakított el a közmegállapodás szerinti „átlagosságtól”?

A merés nekem soha nem volt elgondolkodós dolog, inkább elgondolom, csinálom! Ennek nyilván van negatív meg pozitív oldala is, de ha nem ilyen lennék, most nem tartanék itt. Mivel egy eléggé konzervatív nézeteket valló családból származom, én is sokat hallgattam az „egyetemre menj” témát, és a gyerekkorom is viszályos volt, mert nem nagyon jártam be az iskolába, inkább kint lógtam az utcán. Jól hazudni nem tudok, anyám pedig nagyon jól kiszagolja a hazugságot, szóval voltak nehéz éveink, de ezen már túl vagyunk. Hálás vagyok érte, hogy egy jó környezetben lehettem rossz gyerek.

Mindegy miként tekintünk erre az életmódra, annyi biztos, hogy nagy a lángja, ami téged is megégethet. Kibe kapaszkodsz, hogy megállj?

Magamba. Elsősorban. Mindig az az első. Olyan még soha nem volt, hogy ne találtam volna ki a megoldást. Másodsorban a családomba, és hál’ istennek az alkotói közösségembe, a Wavy tagjaiba. A gyerekkori barátaim pedig mindig ott vannak, még a saját harcaik mellet is meg tudják mondani, hogy „figyu haver, nem biztos, hogy jó az, amiben vagy”. A józaneszemre is számíthatok, mert lehet, hogy sokáig csináltam rossz dolgokat, de arról azért sokáig tudtam is, hogy rosszak. Ha az ember megégeti magát, az fáj, és ha akkor nem jön rá, hogy „baszd meg, ez szar”, akkor hülye. Senki nem teszi kétszer egymás után a kezét ugyanabba a tűzbe. 

Azt is megtanultad, hogy kikbe nem kapaszkodhatsz? Hiszen ahogy egyre ismertebbé válsz, úgy egyre többen akarnak a közeledben lenni.

Igen, de az elengedések mindig sokkal nehezebbek, mint azt mondani, hogy „bocs, nem”. Viszont miután megléptem, hogy egy-két embernek elengedtem a kezét, már könnyű volt, mert a többinek nem fogtam meg. Vannak, akik jellemgyengék, rájuk nem lehet haragudni, de építeni sem. Nyilván egy ekkora rostából kurva nehéz kiszedni, hogy ki a real arc. Túl vagyok rengeteg small talk-on, amikor azt hittem, hogy az illetővel a világot váltjuk meg: ezeket érdekes és tanulságos volt megélni, de sok mindent soha nem tettem el ilyen beszélgetésekből. Mivel említettem, hogy célratörő vagyok, muszáj tudnom kizárni embereket.

„Évekkel ezelőtt ez még egy kérdőjelekkel teli út volt, de most azt érzem, hogy a döntéseim engem igazolnak és ez jó.”

Az édesanyádat sokszor megemlíted a dalszövegeidben, milyen szerepet tölt ő be az életedben?

Az egyik legjobb barátom. Anyukámmal nagyon szoros a kapcsolatom, nagyon intenzív volt ez mindig, korábban viszont nagyon sokat veszekedtünk. Mindent tud rólam, mindent elmondok neki, néha a nemtetszését fejezi ki, néha aggódik, de valahol ez az anyák dolga. Amúgy eléggé máshogy látom a világot, mint ő, de ez attól szép, hogy ezt megtanultuk lekommunikálni. A Kösziben említem is, hogy „megtanított feltétel nélkül szeretni” – anyukám egy ilyen angyal.

Bár az album a tiéd, néhány szót mégis ejtsünk a közreműködőkről, mert zeneileg nagyon színes az anyag. A Hotelben még egy fuvolaszóló is felcsendül.

Vokálozó előadó nem volt nagyon sok, Co Lee, Indigo, Nash, Kapitány Máté, Drilladeltoro, 97inco és Chelios működtek közre, viszont ez az első anyag, amit több producerrel csináltam és ez kurva jó élmény volt. Nyilván az, hogy a Blaize-zel dolgozok együtt adja magát, de DomBeats-et, aki egy zseni, már nehezebb volt utolérni. A vele készült Hotel pedig nagyon közel áll a szívemhez. ONE-AB-vel együtt dolgozni zseni, folytattuk is a munkát, ő egy big OG, tőle el lehetett lesni dolgokat. OB nagyon ügyes producersrác, Blaize-en keresztül jött. De ott van SilkSilver, aki a koncerteken is játszik mögöttem. Dan Pinto, WaTa adták magukat, jórészt csak spanokkal csináltam dalt. Az Incoékkal volt nagyon random az együttműködés, őket nem ismertem, viszont tök jól kijött, jó srácok, élvezetes sesh volt. Zeneileg és hangzásilag szeretném kiemelni Kovács Mikit és Fenyvesi Marcit, akik a hangmérnöki munkát végezték, ők keverték mix masterelték az albumot. A végső szót egyébként mindig én mondom ki, de mindenkinek szabad kezet adok a közös munkánál, mert azt élvezem, hogy beleteszik a „sajátjukat”.

Annál elegendőbb a szerény külcsín, minél gazdagabb a belbecs. Azt gondolom, hogy a borító is ezt reprezentálja, ami nagyon is jól is áll neki. Beszéljünk kicsit a lemezhez kapcsolódó látványvilágról.

A videoklipek, a lemez és minden egyéb vizuális anyag Szabó R. János és az én munkám eredménye. Ő egy zseniális tag. A fotózásra az összes helyszínt én választottam, a vizuális anyagok direkciója eléggé élvezetes meló számomra, főleg, hogy kreatív arcokkal jó szakemberekkel dolgozhatok. Egyébként Jani jött elő az ötlettel, hogy fussak a képen, mert sokszor mondom a dalokban, hogy rohanok, mozgásban vagyok. Így jött ki, hogy az egyik futós kép Miklóson egy garázssoron, a másik pedig az Erzsébet hídon készült el. Az ingázás, a nyüzsi, ami az egész albumban bene van megmutatkozik a borítófotón is. 

Hol tartod a lemezbemutató koncertedet?

Turbina nagyterem, nagy show lesz! Nincsenek nagy elképzeléseim, igazából csak oda akarok menni, aztán le akarom szakítani a plafont az emberekkel.