Kiszáradt száj, fogak alatt ropogó homok a Fran Palermo legújabb lemezén
május 11, 2016

Mindig fenntartásokkal kezeltem a Fran Palermo-t, mert ritka az olyan zenekar, ahol minden hangszer a helyén van, és mindenki akkor játszik, amikor annak tényleg van értelme, ezt meg ugye egy nyolc tagú zenekarnál duplán nagy szopás lenne jól csinálni. Azért csak lenne, mert a Razzle Dazzle esetében ezt a Franpi nemcsak, hogy hozza, de úgy tűnik meg sem kellett közben erőltetniük magukat.

Ennyire laza lemezt a már lassan két hete nulla napsütéssel operáló országunkból még nem hallottam, pedig ehhez a zenéhez kell a Nap sárgás filtere, a feléhez meg egy folyamatosan tomboló homokvihar. Igazából a lemez meghallgatása előtt még én voltam az az ember, aki Growlers-t és Allah Las-t kiáltott, ha meghallotta a Fran Palermo nevét, és nem kellett hozzá fél óra, hogy ezt az sötét korszakomat maga alá temesse a Razzle Dazzle.

Erőssége, hogy végre úgy pörög, ahogy a Fran Palermonak mindig is kellett volna, ugyaankkor meghagyva a líraisághoz passzoló vontatott megtorpanásokat. Viszont itt már sokszor egy lassú refrénre azonnal jön egy pattogós verse, mint az állatmód játékos gitártémájú, nihilista „franpidisco” felvezetésénél, ‘A Brief Moment’ című dalnál is. Ettől az effekttől egyébként úgy ringat az egész lemez, hogy közben átszellemülve, szétbulizva hallgatjuk. A dalszerkezeteken túl a hangszeres sávok gondos elhelyezése is azt mutatja, hogy a Fran Palermo beérett, és már csak a ‘Paraiso Inferno’-nál éreztem azt, hogy egy-egy hangszer kényszerből, kitöltésből szólal meg. Korábban is jól alkalmazták már a „kevesebb néha több” megmikrózott közhelyét, de itt tényleg vérprofin jön ez elő, pedig semmivel nem lett kevesebb kiállás, sőt!

Végre íve is van a lemeznek zeneileg. Nem kezdünk el ugrálni a Chrome-böngészők dínós játékával az album végére, ugyanúgy fennmaradt a bulizós hangulat, miközben ráeszmélünk, hogy amúgy kb. az összes szám lemehetne a rádiókban. Ez „köszönhető” annak is, hogy a zenéjük egyáltalán nem generációs réteg, minden korosztálynak simán ajánlható, másrészt a Razzle Dazzle tele van okosan megírt félslágerrel. Ilyen például a lemez nyitószáma, az atmoszférikus szintiszőnyeggel megküldött Franpi dream surf etűdje, a ‘Zizi’ is, meg persze a ‘Yellow Man’.

Hallgassátok meg a lemezt, kiegészítve a dalkommentárokkal, amelyet a hvg.hu-s lemezpremierre készítettünk!

Az erős kezdés után még jó gyorsan megmutatják, hogyan kell az újhullámos indie zenék védjegyét, a pattogós riffek lötyögős hangulatát fokozatosan átformálni a harántterpesz alatt átszáguldó ördögszekeres rock ‘n’ roll hangulatba. Aztán egy tribal surf nóta után visszakerülünk abba a sivatagba, ahova mintha Clint Eastwood is csak meszkázni járt volna filmezés helyett. Ez a dal pedig a ‘Bloody Vertigo’, a lemez talán legerősebb jelenete vonósokkal, a közepén MGMT-be hajló elszállással, és a legtöbb pszichedéliával ezen az albumon. Ha ilyen egy lassú Franpi szám, akkor nem is vágyom több pörgésre.

Aztán jön a ‘Casino’, az egyetlen dal, amiről tudom, hogy jövő héten már ezt fogom először átléptetni a következő számra, ami az első spanyol nyelvű Fran Palermo dal, egy Julio Cortázar vers megzenésítése. Ezek után pedig a srácok átmennek kicsit diszkóba, mire már a szám is kiszáradt, és homokszemcsék pattogtak a fogaim alatt.

Végre eljutott a Fran Palermo oda, hogy egy lemezen az összes számuk pulzál, lüktet, ver és még pumpál is, közben pedig a Razzle Dazzle minden dalán érződik a sivatagi dög, mellette megmarad a vízpart melletti lágyság, mintha a Fran Palermo sivatagjában ötven méterenként oázisok lennének.