Már vagy féltucatszor végighallgattam a lemezt (többet nem fogom), mégis fél órája itt ülök az üres bejegyzés vázlat előtt tanácstalanul. Ilyet még nem csináltam, de induljunk ki a címből. Too Much Information… Az információ szónak tökéletes, mindenki által elfogadott definíciója ugyan nincsen, de általánosságban a következőt tekinthetjük mérvadónak: információnak azt az adatot, hírt tekintjük amely számunkra releváns és ismerethiányt csökkent. Azaz nekünk érdekes és új. Ennek fényében petíciót hirdetek itt, hogy az albumot nevezzék át Too Little Information-re, hiszen ez a lemez annyi újdonságot tartalmaz elődeihez képest, mint a legújabb Angry Birds. Bár biztos vannak új madarak (bevallom, nem játszottam vele, de láttam gameplay videót… feltűnt másnak is hogy ha lefordítod a gameplayt akkor játékjátékot kapsz?), ahogyan itt is van egy „új” irányvonal. Elképzeléseim szerint a srácok kiválogatták a legegysíkúbb, legszürkébb számaikat és azt mondták: „Na ez igen! Ilyet még, csak… legyen „depechesebb” és egy fokkal unalmasabb!”

Érdekes, hogy bármennyire is koncepció volt, hogy elaltassanak minket azért egész ismerős témákba futhatnak füleink. A számok egynegyede mintha Depeche Mode lenne, másik egynegyed mintha egy korábbi Maxïmo Park albumról származna, s a többi? A többiről akár még beszélni is érdemes. Egészen az ötödik számig kell elvergődnünk, hogy az eddigiektől kissé eltérőbb, a zenekarhoz képest kemény kezdésnek legyünk fültanui. A ‘My Bloody Mind’ a 60-70-es évekbeli rock’n’roll hangzást idézi… az elején. Aztán „elmaximózzák”. Félreértés ne essék a legvége a zongorajátékkal gyönyörű, de miért kellett a jó kezdést egy két perces lapos töltelékkel folytatni? A ‘Drinking Martinies’ szerintem egy dögunalmas szám, ha már valami jót akartok hallani hallgassátok meg a Cage The Elephant – ‘Spiderhead’ dalt, amúgy is kísértetiesen hasonló a gitártéma. Az ‘I Recognize The Light’ az album legjobb és egyik legpörgősebb száma. Két perc tizenhét másodpercével nem vitték túlzásba a közönség kényeztetését, inkább bánatukat erőletik továbbra is az arcunkba. A ‘Midnight On The Hill’ dalban a gitárjáték egész érdekes, aztán jön a ‘Her Name Was Audre’, mely mindent egy új szintre emel…

Először felkapom a fejem. Mi ez? Mi ez a kemény dob, egy újabb Spotify reklám? Nem! A gitár néhol megint csak a 60-70-es évekbe repít. Már már punkos a hangzás. A kettőnégy által felkeltett érdeklődésem az első perc végére apadni kezd, ám ekkor tökéletesen időzítve bejön egy szinti vs. gitár elborulás. Zseniális húzás, de van egy kis bökkenő. Ez a 18 másodperces közjáték annyira rövid amennyire a türelmem most már. Az tény, hogy így legalább a jó szám legyen 2 perces tervet nagyjából tartották.
Az utolsó szám ‘Where We’re Going’ címmel a merre is tartunk kérdést feszegeti. Mohamedtől Krisztusig mindenkihez imádkoztam, hogy válaszoljon vissza Paul múzsája, hogy „Hahóó rossz az irány!”. Csak én vagyok, akit idegesít, hogy végig melankólikus, egyhangú dalokkal operálnak, amikor mégis valami érdekesre bukkanok, akkor az meg olyan rövid mint egy Räikkönnen interjú? A végére meg sikerült összedobni egy Mumford & Sons balladát. Hát gratulálok! Lehet én vagyok naív, de a petíció mellett a srácoknak venni kéne egy rádiót, vagy beköttetni a netet, talán akkor nem adnának ki már (kis túlzással) létező dalokat.

2-es, leülhet, többé ne is lássalak!