A Dope Calypso két remek lemez után november végén kijött a Mau Mau-val, ami egyrészt felskiccel valamiféle jövőképet Sarkadi Miki frontember poposodásáról, másrészről pedig ügyesen kiszolgálja a korábbi lemezeiket kedvelő garázsrokkereket is. Három hét tömény hallgatás után azonban még mindig nem untam rá, és ha belekevertem egy garázs dj szettembe a Bang Bang-et, a közönség jobban élvezte, mint egy unalomig ismételt Fidlart vagy Jeff The Brtoherhoodot, úgyhogy a Dope Calypso mellett már csak a közönségsiker miatt sem mehetünk el szó nélkül.
A Mau Mau hatásaiban főként a Pixies kilencvenes évek előtti időszakát és a The Strokes butácska riffjeit, precízen kiszámolt feszességét idézi, vagyis egy olyan banda lett a Dope Calypso, ahol sokkal tökösebb lehet ritmusgitározni, mint szólózni. A kétnegyed úgy néz ki örökké izgalmas lesz a gitárzenekarok és a hallgatóság számára is.
Calypsóék megint írtak az album elejére egy gregorián, brutálisan magasztos orgonajátékot, ami tökéletesen megmutatja egy egészen más stílusban, hogy mennyire egyszerű szerkezetekből áll ez a lemez. Olyannyira, hogy még ez is rohadtul fülbemászó lett, annyira slágeres, hogy ha a katolicizmus további liberalizálódása trenddé válik, unokáink talán már éjféli misén is meghallgathatják a bohém, a kilencvenes években kamu drogot áruló Sarkadi Miki szerzeményét valamiféle megtért prófétává avanzsálva.
Az egy perces felvezető után elindul az album is a glamrockos háttérvokálokkal megtűzdelt ‘The Big Boy With The Small River Name’ c. számmal. Orgonaszőnyeg is van benne, és érdekessége még, hogy tök nehéz egyértelműen megmondani róla, hogy melyik rész a verse és melyik a refrén, ugyanis a kezdő rész simán lehetne a szám refrénje, de nincs benne ének, olyan mint egy intró, az énekes szakasz viszont üvölt a feloldásért, amit ez az orgonás (jó, akkor nevezzük refrénnek) rész fel is old. Aztán jön a ‘Caspian Sea Surfin’ a tökéletes ritmusgitárjaival és a Kelemen Laci – gondolom oktáveres – húzós riffjeivel a kiállásokban, megtörve és megint kicsit a nyolcvanas évek glam korszakába kalauzolva az esztelen sikálást. A lemeznek ezt a vidám blokkját a ‘Bang Bang’ zárja, amit sajnos annyira túlhallgattam, hogy nem is elemezgetném. Kurva nagy sláger bombasztikus refrénnel és cuki orgonával.
A lemez talán egyetlen gyenge száma a ‘Vanilla’, pedig nagyon fülbemászó katarzisokkal lett megáldva ez is, viszont a gonosz hangzású gitárriffek itt nem a zseniálisan egyszerű kategóriát képviselik, hanem inkább az ötlettelenül egyszerűét. Ezek után hamar elérünk újra a felhők fölött mindig süt a nap hangulatú hangzásokig. A ‘Surf Nazis Must Die’ gimis korom kedvenc trash filmjéről kapta a nevét, úgyhogy az utalás miatt már előre szerettem, ráadásul ez a lemez második leghosszabb dala a maga 3:19-ével, ám könnyen felejthető is három hét távlatából, bár a fokozások – amik után újra és újra elindul a halk részeivel a dal – még mindig zseniális dalszerző kvalitásokról árulkodnak. Ráadásul a lüktetése élőben zavarba ejtően táncoltatós. A ‘St John’s Day’ zárja ezt a blokkot, amiről sokáig észre sem vettem, hogy rövidebb mint másfél perces számot hallgatok. Főleg a tempó miatt érdekes, hogy mennyi minden belefért ebbe a dalba: egy intro, ami outro is, két verse, két bridge meg egy refrén. Állat!
A lemez végét az abszolút közönségkedvenc, a férfias vallomásról szóló ‘Leisure Parts’ nyitja. Ez a szám kvázi meghatározta a Mau Mau-hoz való viszonyát annak, aki hallotta. Emiatt szokás elsősorban a kapitális POP-ot odamondani, ha okosat akarunk szólni a lemezről egy fennkölt, kisujjeltartva teázgatós társalgás során. Ehhez a számhoz forogtak a zenekar remek promóvideói – ha már a promónál tartunk, Mikiék Mau Mau-s söralátéteket vittek ki a megjelenés előtt pár héttel minden fontos kocsmába. Mi ez, ha nem a legjobb ötlet idén? – és ehhez készül majd klip is elsőként.
A ‘Killing In My Name’ következik a sorban, ahol először elgondolkoztam, hogy a zenekar gitárosa, Kelemen Laci lehet, hogy basszusgitáron játszik, csak biztos hülyére voltam szívva minden koncertjükön. Nyilván nem, és Laci sem basszerozik, ám érződik a számon, hogy a marha nagy fokozás után valahogy a refrénre kipukkad, és csak egy tisztességes rockdal lesz belőle, amiért persze még így is ugrana minden második magyar garázszenekar, de bőven elfelejtjük a lemez végére. Többek között azért, mert utána jön a ‘Dolores’. Ha Sarkadi Miki Perthben született volna, ilyen dalokat írna valószínűleg, és a Pond sem létezne, mert megcsinálta volna előbb.
Végül a ‘So Long Summer Ray’, ami olyan lehet, mint a Deerhunternek a Monomania: öncélú, de legalább élvezhető, Vasaló pedig úgy üti a cineket, hogy az már szőnyeg, megteremtve ezzel a vízparti atmoszférát. Mindenki dőljön hátra tehát és nyugodjon meg,
az egyik legtermékenyebb magyar zenekarunk még mindig nem gyárt szart,
minden lemezük egyre jobb, és mire elérnek a totális stílusfordulathoz, talán már Trinidad és Tobagón is megírják azt.
Fotó: Edőcs Kati
